Előszeretettel ábrázol embertelen-hideg gyár-organizmusokat és teremt üres tekintetű, önmagukat szétszedő-összecsavarozó hős-dublőröket. Egyre több könyvborítóról köszön ránk markáns képi világa, gyermekkönyv-illusztrációi pedig rendre rangos kitüntetésben részesülnek. Sőt, időről időre képzőművészként is kiállít. A honi grafikusok egyik legszínesebb egyéniségével, Baranyai (b) Andrással beszélgettünk.
Munkáidon – legyen bár szó jógázó csúcsmenedzserekről, gépsorok mellett gépiesülő, sztahanovista munkásokról, futballcsillagokról, vagy éppen mindnyájunk által ismert mesefigurákról – meghatározónak érzem, hogy szereplőid lépten-nyomon a hős mítoszába ütköznek. Korunk hőseit gyakran antihőssé formálod, de legalábbis iróniával, vagy nem kevés humorral ábrázolod. Kíváncsi lennék, neked kik voltak a gyerekkori hőseid és vajon megjelennek-e ők valamilyen formában az alkotásaidon?
Mindenekelőtt a focisták. Az első labdarúgáshoz kötődő élményeim kisiskolás koromból valók, az 1982-es spanyolországi világbajnokságra például már tisztán emlékszem. Paolo Rossi és Michel Platini nemzedéke élénken él a fejemben. De meghatározó élmény volt számomra az indiánkönyvek világa is. Winnetou és vértestvére, Old Shatterhand, akinek persze nagy meggyőződéssel, de következetesen helytelenül ejtettük a nevét. Szuperhősök közül talán csak a Kockásban megjelent Rahan, illetve az akkoriban ugyancsak markáns magyar akcentussal emlegetett Dr. Justice kalandjai jutottak el hozzám. Olvasni ugyan nem tudtuk, mégis lelkesen lapozgattuk és csereberéltük egymás között az Athenaeum, vagy a Kossuth Kiadó nyomdájában készült holland nyelvű Tarzan, Pókember, valamint Hulk képregények leselejtezett borítólapjait. Hogy közvetlen hatást jelentenek-e, nem tudom. Elképzelhető viszont, hogy tudat alatt, valahogy ők is „bemásznak” a képeimbe.
Engedd meg, hogy megkockáztassak még egy elemet! Számos műved – színvilágában és elrendezésében is – emlékeztet ugyanis engem gyerekkorunk szocreál társasjátékainak tábláira.
Bár erre korábban még nem gondoltam, azt hiszem, igazad lehet. Olykor utólag döbbenek csak rá, hogy a munkáimban sokszor gyerekkorom játékainak formakincsét gondolom újra. Eleinte akaratlanul merítettem az alumínium-Holdjárók, és társaik által képviselt vonalvezetésből, mostanában viszont igyekszem tudatosan beépíteni grafikai elképzeléseimbe ezt az irányt. Azt is fontolgatom, hogy a közeljövőben fémen, esetleg térben jelenítsek meg valami effélét. Egyébként abban is lehet valami, amit a deheroizálásról mondtál, elvégre a hős-mítoszok ugye eleve konstruáltak, én magam pedig ugyancsak roppantul szeretek figurákat alkotni, újraalkotni. Kedvem lelem a buherálásban. Elég egy apró fazonigazítás, hogy olyasféle karakter keletkezzen, ami bizarr és rémisztő, de egyszersmind idétlen és béna is.
Irányítsuk most a reflektort a stadionok hőseire. A diplomamunkád ugyanis a fociról szólt, vagyis gyerekkorod mítoszainak földjére repített vissza. Hogy kell elképzelnünk a Baranyai-féle focikönyvet?
A diplomamunkában azt kell megmutatni, hogy mire jutottunk az egyetemi évek alatt és belőni azt is nagyjából, hogy a jövőben milyen irányba mozdulnánk. Én egy könyvkollázst készítettem. Futballtörténeti kötetekből, szabálykönyvekből, közvetítésekből és nyilatkozatokból válogattam szövegeket, amik a hozzájuk készített illusztrációkkal autonóm művészkönyvvé álltak össze. Afféle lapozgató-szórakoztató könyvecske ez, amiket Amerikában a könyvespolc helyett a dohányzóasztal alatt tartanak, hogy mindig kéznél legyen. Találni benne focistafrizurákat, aranyköpéseket, de mezekre vonatkozó szabályokat is. Mindent, ami foci. A kiválasztott részletek persze inkább csak ürügyként szolgáltak, hogy illusztráció készülhessen hozzájuk. A foci-könyv aztán pár évvel a diplomavédés után újra életre kelt. A benne szereplő grafikákat az Octogonart Galéria állította ki.
Játsszunk el a gondolattal: beválogatnak a grafikusok labdarúgó világválogatottjába, de a tréner arra is megkér, hogy keress magad mellé társakat. Lehetnek öregfiúk és fiatal tehetségek is. Kiket választanál?
Nem könnyű kérdés ez, elvégre a példaképekkel nehéz volna együtt játszani, hiszen a tisztelet és csodálat, amit irántuk érzek, alighanem blokkolna. Mondanék ezért előbb olyan alkotókat, akik hatottak rám, akiktől mondjuk a labdát kaptam, utána pedig felsorolnék néhány kedves sporttársat. A képzőművészek közül nagyon szeretem például Raymond Pettibon képregényszerű világát és a borítókat is, amiket a Black Flag lemezeihez készített. Kedvelem azokat a művészeket, akik átjárókat találnak a műfajok között és otthonosan mozognak a popkultúrában, de az úgynevezett magasabb művészet szférájában is. Közéjük tartozott a fiatalon elhunyt Margaret Kilgallen is, aki amellett, hogy kiváló illusztrátor volt, óriási falfestményeket készített. Képregényes vonalról nagy kedvenceim Charles Burns és Chris Ware. Ők biztosan hatottak rám. Ha pedig azt kérdezed, kikkel tudnék egy csapatban játszani, akkor először az ex-Rohamos társaság jut eszembe. Szöllősi Géza, Stark Attila, Sirály Dóri, Kárpáti Tibor, Vidák Zsolt és a többiek. Mindahányan egy istállóból, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről kerültünk ki, a képzés évei alatt ráadásul több tanárunk bíztatott, hogy az alkalmazott munkák mellett autonóm műveket is készítsünk. Közös nyelvet beszélünk tehát, és ezért is gondolom, hogy jól megértenénk egymást a pályán.
Te 2004-ben végeztél, az első Roham pedig 2005 őszén jelent meg. Már az egyetemi évek alatt terveztétek a magazin kiadását?
Ismertem ugyan Szöllősi Gézát és Stark Attilát, a Roham ötlete azonban csak az egyetem után jött. Korchma Zsombor kereste meg Gézát és Attilát, ők gyűjtötték aztán össze a csapatot. Mi, Rohamosok szerintem az egyetem akkori korszakának tipikus termékei vagyunk. Arra gondolok, hogy ha tíz évvel korábban végeztünk volna, most valószínűleg reklámügynökségekben ülnénk. A mi nemzedékünk ezzel szemben készít alkalmazott munkákat is, de vannak azért autonóm melóink is, vagyis a műfajok közti határokon lépkedünk.
Ha már a műfaji határokat emlegetted, folytassuk a comicsokkal. Képregényeidben rendszerint riadt arcokat, üres tekinteteket ábrázolsz. Dühös és rettegő figurákat, akiket kíváncsi szemek és tányérsapkás rendfenntartók figyelnek, s akik maguk is alkatrészek egy vezetékekkel összefércelt, zakatoló rendszerben. Véleményem szerint a történeteid egy magunk mögött hagyott múlt és valamiféle rettenetes falanszter-jövő közötti világban játszódnak. De meglehet az is, hogy a jelenünkben.
A képregényekben valamiféle körforgást igyekszem megragadni, amelyben csak a kulisszák változnak. Ilyen szempontból tényleg időtlen világot ábrázolok. Lenyűgöz, ha egy múltban készített film jövőképével találkozom a mában. Hatással van rám ez akkor is, ha rajzolok, s szándékom szerint efféle izgalmas játékra hívják az olvasókat a képregényeim is. A gyár, mint közeg egyébként úgy került a képbe, hogy az egyik barátom kisfiánál egy kutyafejű teherautót láttam. Eléggé megdöbbentett először, aztán úgy próbáltam racionalizálni a dolgot, hogy biztos ugyanazon a helyen gyártják az autót, meg a kutyát is, és maradt némi felesleges alkatrész a gyárudvaron, úgyhogy megpróbálták összerakni a kettőt. Egyfajta buhera-figura született így.
Az rendben is volna, hogy ihletet merítesz egy kutyafejű teherautóból, de hogy lesz ebből történet?
A képregények kapcsán mindenképpen ki kell emelnem Mikó Csaba nevét, hiszen a sztorikat lényegében ő írja. Nekem rendszerint vizuális terveim vannak kiinduláskor, hiszen fontos számomra, hogy a képregény médiuma grafikus felületként működjön. Első ránézésre ne is lehessen akár megállapítani, hogy ez képregény, jusson inkább róla eszébe az olvasónak mondjuk egy társasjáték. Először mindig a forma és a struktúra jelenik meg előttem, mint valami grafikai váz. Ezt öltöztetik fel aztán Csaba történetei és a rajzi részletek.
Rendszerint nyugtalanító világ születik így, ami a gépi és az emberi lét határaira is rákérdez szerintem.
Van egyfajta gépiesség abban, ahogy élünk. Köröket futunk, tartjuk magunkat a napirendünkhöz, de nem állítom, hogy ez kizárólag a mi korunkra jellemző tünet. Lehetséges, hogy régebbről örököltük, mindenesetre számtalanszor találkozunk ennek túlhajtásával is, ami viszont már kívül esik a normalitás határain. Erre játszom rá a képregényeimben is. Persze az értelmezés már nem feltétlenül az én dolgom. Ezért is örülök, ha olyan szempontok hangzanak el, amikre nem is gondoltam, mégis teljesen logikus megfejtései a munkáimnak. Úgy érzem ilyenkor, mintha a kép rajtam keresztül mesélné el magát.
Míg a képregény vezeti a tekintetünket, a könyvborítónak – Gerhes Gábor szavaival – tizedmásodpercei vannak csak, hogy hasson. Milyen eszközökkel, trükkökkel lehet a borítóhoz ragasztani a tekintetet?
Egy borító egészen másként működik, mint mondjuk a képregény. Tervezése során a legfontosabb a tömör fogalmazás. Olyan hangütés, ami magába sűrít valamiféle mondandót, hangulatot. Egy könyv fedőlapjának gyorsan kell kommunikálni, egyszerűen és adni egy erős impulzust, ami felkelti az érdeklődést. Elképzelhetőnek tartom persze, hogy egy rendkívüli képi konstrukció is működjön. Régóta szeretnék például képregényszerű borítót tervezni, ami éppen szokatlansága okán lenne tán megkapó.
Mi az a könyv, aminek szívesen terveznél borítót?
Burgess Gépnarancsához például, de közel áll hozzám Kafka világa is, sőt, örömmel dolgoznék valami zenei jellegű kiadvány fedőlapján is.
Nem sokkal az egyetem elvégzése után kaptad a feladatot, hogy szövegek nélkül beszéld el Piroska és a farkas történetét. Az általad készített verzió olyan szerintem, mintha egy interaktív diafilm, egy rajzfilm és egy társasjáték sajátos elegye lenne.
Valaki azt mondta egyszer róla, hogy neki a régi számítógépes játékok világát juttatja eszébe. Ebben is van igazság, de abban is, amit te mondasz. A Csimota Kiadó ötlete volt egyébként, hogy a klasszikus történetet rendhagyó formában mesélteti újra, kizárólag a képek nyelvén. A Piroska és a farkas olyan sztori, amit mindenki ismer, ezért teljesen szabadon nyúlhattunk hozzá.
Hasonlóan izgalmas feladat lehetett a Vaker című, siket fiatalok által használt szleng-kifejezéseket tartalmazó jelkönyv elkészítése is. Mesélnél erről a munkáról?
A Vaker a Csimota és a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének közös kiadványa. A kiadó és a SINOSZ működött együtt a Beszél a kéz című könyvecske elkészítésében is, amit Takács Mari illusztrált és kisgyerekeknek szólt. A Vaker inkább a kamasz korosztályt célozza meg, hiszen az általuk jelelt jassznyelvet mutatja be. A munka során érdekes volt olyan kifejezésekkel találkozni, amiket egymás között remekül értenek a siket fiatalok, számunkra viszont nehezen dekódolható, ha úgy tetszik, lefordíthatatlan jelentéssel bírnak. De előfordult az is, hogy egy-egy közismert szlengszó nekik nem mondott semmit. A történet a jelnyelv vizualizálásáról szólt, így alapvetően mi is jelekből, piktogramokból indultunk ki, ezeket próbáltuk mozgatni. Vincze Tamás – egy siket rajztanár – készítette a figurákat, illetve a jeleket, én pedig a hozzájuk kapcsolódó értelmezést.
Gyermekkönyv-illusztrációiddal több díjat nyertél, és évről évre jelen vagy a legfontosabb külföldi szemléken, vásárokon is. Hogy látod, a nemzetközi trendekhez képest hogy áll a honi gyermekkönyv-kiadás?
Tíz éve, úgy érzem, eléggé le voltunk még szakadva – és nem is elsősorban az illusztrátorokra gondolok, hanem a gyermekkönyves életre globálisan –, de azt látom, hogy a különbségek az utóbbi időben egyre inkább eltűnőben vannak. A francia, vagy a spanyol piactól persze messze vagyunk még, hiszen a szélesebb közönség miatt ott sokkal merészebb dolgok készülhetnek.
Arra lennék még kíváncsi, kikkel, mikkel bővül a közeljövőben az univerzumod? Min dolgozol jelenleg?
Már vagy egy éve egy képregény-sorozaton ötletelünk az egyik barátommal, aminek történetesen egy anti-szuperhős lenne a főszereplője. A megrendelések között viszont ezekre a dolgokra marad a legkevesebb időm. Azért remélem, hamarosan belevágunk végre! Készül most egy nagyobb volumenű munkám, ami a kommunizmus történetét mutatja be gyerekek számára, és a közeljövőben a boltokba kerül Winkler Róbert mesekönyve is, amit én illusztráltam. Meg persze, ha az időm engedi, szeretnék új képekkel, nyomatokkal is jelentkezni.