A cigarettafüstből kibontakozva, hangjában beletörődéssel, nem sokkal nyolcvankilenc után állítólag így kesergett Petri: „Elvették a játékszerem.” Szavai mögött a Stockholm-szindrómás hiányérzete sejlik fel, halk mondata az ellenálló gerillák ajkán a megszálló kapitulációja után fogant dal.
A Kádár-rezsim úgynevezett ellenzéke bizony furcsa helyzetbe került, amikor a pár évre még fridzsiderbe tett gulyáskommunizmus a kocsonyásodás helyett hirtelen elpárolgott, s országunk egén kialudt a vörös csillag. A hőst elvégre a harc legitimálja, az összetartozást meg gyakran a közös ellenség teremti meg. Így aztán a Pax Kadariana szürke löttyedtségének felszámolásán munkálkodó szorgos hérosz-csapat – alighogy a gyűlölt antagonista odalett – azonmód aprózódni kezdett. Haláltusájában a diktatúra összeomló tákolmánya mintha maga alá temette volna a szubkulturális közeg egy részét is. Mások saját döntésük következtében maradtak odalenn. Mintha rettegtek volna, hogy a rég nem látott napfény megégeti a bőrüket, új időknek új dalairól tudomást sem véve, elzárt terek sötétjében táncolták továbbra is transzba magukat. S voltak persze olyanok is, akik szamizdat-jártasságukat a sorra nyíló új lehetőségek megragadásában kamatoztatták. Az alternatív – ahogy az már lenni szokott – mainstreammé duzzadva számolta fel önmagát. Izgalmas évek voltak. Rodolf Hervé ebben az időben, a pár centivel a föld fölött járás „laza optimizmusának” éveiben látogatta a főváros földalatti és felszíni rétegeit. Játékszereivel – fényképezőgéppel és kamerával – fontos szemtanúja lett az elvett játékszerek korának. Fontos megjegyezni, hogy elsődleges szándéka nem szimpla dokumentálás volt, sokkal inkább a részvétel, a megmerítkezés, a minél teljesebb át- és megélés. Nézőpontja az átmenet kultúrájába átmenetileg belecsöppent, s azt roppant inspirálónak találó utazóé. Érzelmileg és intellektuálisan is vonzotta a közeg, amelybe került. Barátai, ismerősei körében, aggodalommal vegyes felszabadultságtól fűtve, objektíve szeme láttára ugrott fejest az ismeretlenbe. A mutatvány egyszerre volt félelmes és könnyű. A Centrális Galériában kiállított mintegy száz fotó és közel hét órányi videó felvétel – noha eredetileg alighanem privát (napló)bejegyzésnek készült – ma már kétségkívül tablóként, korrajzként is szolgál. A kiállítóteret két hatalmas vászon uralja, amelyekre mozaikként vetülnek Hervé videói. Megsokszorozva, ha tetszik, térbe terítve így ki az időt. A mintegy százórányi nyersanyagból az alkotó egykori munkatársa, az operatőrként és rendezőként dolgozó Szűcs Tamás válogatott részleteket. A jobb oldali vásznon felszíni mozgásokat figyelhetünk meg. Az Erdély Dániellel közösen készített 6-os villamos című sorozatban például a főváros óriás-körforgalmának magányos, unott, vagy épp feldobott utasait látjuk. Aztán vált a kép és változik a napszak is. A hévizek, fürdők napsütötte városába érkezünk, ahol gondtalanul pancsolnak a reumától szabadulni vágyók. Egy idősebb, fürdősapkás férfi szumó-birkózókra emlékeztető rituálét mutat be a parton, a vízben közben pletykák áramlanak, évtizedek óta tartó sakkpartik zajlanak, fáradt izületek pihennek. A puha, bronzbarna testekre még szovjet szövet feszül, de az eltökélt arcokon látszik: kilátnak már a kádárizmus mélyvizéből, reménykedve csobbantak bele a kapitalizmus medencéjébe. A másik kivetítőn levegőtlen koncerttermekben fuldokló, önfeledt fiatalok zenélnek. A Csigafröccs tarajos-funkos reggae-t játszik a Tilos az Á-ban, Molnár Béla és Bende Zsuzsa egymást harsogja túl az Új Nem színeiben, a Flash a Romban bomlik. De bekukkanthatunk a Király Tamás születésnapja alkalmából rendezett pazar partira, vagy betoppanhatunk a honi elektrográfia (h)őseinek, az Árnyékkötők Csoportnak az egyik kiállítás-megnyitójára is. Túlnan a földfelszín valósága, emitt pedig a földalattiságban maradt bárdok és avantgárdok utóőrsei. Hasonló kétosztatúságot követ a fényképek installálása is. Egyik oldalt a nyolcvankilenc utáni underground „egy kicsit a gettó / egy kicsit a metró”-világának elmosódott életképei. Fejek (Bárdos Deák Ági, Galántai György, Soma, Szirtes András, Király Tamás) és helyek (ZanziBár, Tilos az Á) sorakoznak a falon. Király buliján gyümölcs- és babapiskóta-babák öltöznek élénk színekbe. Lekvár és erotika folyik össze a fotópapíron. Az egyik képen részeg szemeit sminkeli egy lány. Nem sokkal odébb a klotyóajtóra kapart No Future-felirat és Dead Kennedys-logó, meg az éppen pisilő srác leharcolt tornacsukája teremt bájos miliőt. De érezzük azért: ez már egy saját álmába beleszerelmesedő, s azt fényes délben is dacosan tovább álmodó világ. Füldugóval mantrázzák, hogy az éjszaka sosem múlik el, meg hogy a nap sosem kel fel Budapesten… Pedig túlfelől szocreál izomzattal megáldott, büszkén a jövőbe néző, jókora hajógyári munkás szobra csillog a napfényben. Alakja sajátos fénytörésbe kerül a Kun Béla emlékmű alkonyi sziluettjével. A felszínen vagyunk és az világosnak tetszik, hogy véget ért a „munkásosztálykirándulás”. Bár azért az igen sajátos tünet, hogy a kerítésről az eső mosta csak le a Hazafias Népfront választási felhívását. Didergő, elkeseredett, lezser, színekkel teli Budapestet látunk. A csikket és fröccsre bélást gyűjtő fővárossal a fürdők régi fecskében kellemesen elernyedő népe, valamint a Polaroidról mosolygó Kópé felvágott polemizál. Omló vakolatú, homlokzati golyónyomok szaggatta, felállványozott utcaképek tárulnak elénk. Komor, összefércelt épületek. Olyan, amilyeneket Károlyi Zsigmond nyolcvanas években készített festményein láttunk. Azzal a különbséggel, hogy Hervé a fotókra egy kis reménysugarat, ég-szeletet is komponál. VICO-filmplakátok, neon-fények, a Marlboro-reklám emblematikus cowboy-figurája és feszülő türkizkék sztreccsnadrágok öltöztetik új ruhába a várost. Persze a régi göncök és divatok sem tűntek még el. Egy érettségi tablón kétségkívül a VIT-kompatibilisre fésült frizurák vannak többségben, a tornaórára pedig műszálas dresszben, illetve fehér atlétában igyekeznek a kisiskolások. A parkolók Trabantok, Zastavák, Daciák, Wartburgok és Polskik uralta gépparkját pedig alig töri meg pár nyugati jármű jelenléte. A kísérőszövegekkel is bőven ellátott tárlat Rodolf Hervé sokszor életlen, de mindig éles szemű képein keresztül sokmindent elmesél a rendszerváltozást követő években felbolydult pesti létről. A videókon és fényképeken névtelen és neves hősöket, letűnt kulthelyeket ismerünk meg. A kiállítás koncepciója számomra mégsem teljesen tiszta. Úgy érzem, a tárlat egyszerre vállalkozik egyrészt dokumentum-felmutatásra, másrészt pedig mítoszba öntésre, mintha maga számára sem tisztázta volna tulajdonképpeni szándékát. Ez kelt ugyan némi zavart a befogadóban, mindazonáltal vitathatatlan, hogy a kiállítás fontos, hasznos és élvezetes. Rámutat, hogy a múltnak – bár hosszúra nyúlt – szerencsére vége, de arra is emlékeztet, hogy tétova neurózisunk ezzel sem szállt tova.