Az elmúlt évtized folyamán kiderült, hogy a magyar kultúrpolitikusok közül néhányan magától a kultúrpolitika szótól is ódzkodnak; inkább a kulturális politika kifejezést használják, néha bevallottan azért, mert a kádári idők óta az előbbit rossz csengésűnek tartják. Aczél György annak idején a két változatot néha felváltva, vagy egymás mellett alkalmazta (lásd: Eszménk erejével. Kossuth Könyvkiadó, 1970) – ez alapján valójában nem lehetne különbség. Az ódzkodás mindenesetre árulkodhat arról, hogy a mindenható kultúrairányítóról kialakult kép továbbra is él, és mindmáig hozzájárul ahhoz, hogy túlbecsüljük az állami kultúrpolitika lehetőségeit. (Maga a túlbecsülés jelensége – más okokból kifolyólag – ugyanígy létezik Nyugat-Európában is.)
Pedig az elmúlt negyedszázad során az örökölt intézményrendszer terheivel súlyosbított környezetben a kultúráért felelős miniszter hivatali idejének nagy részét (nemcsak Magyarországon) a mindennapi fogolydilemmák megoldása kötötte le. A rendszerváltás óta, rövidebb szakaszoktól eltekintve, az intézmény-mamutok életben tartásának kényszere és a napi tűzoltás világnézettől és pártállástól függetlenül gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyléptékű beavatkozást, vagy a kulturális mező koncepciózus átalakítását: kultúrpolitika helyett általában maradt a kulturális adminisztráció. Marschall Miklós már tíz évvel a rendszerváltás után felhívta a figyelmet egy markánsabb kultúrpolitika szükségességére, amelynek jellemzője, hogy a határozottan kijelölt értékek mentén meghozott döntések nem tartanak óhatatlanul is a középszer felé. Az értékekről és az irányelvekről azóta minden kormány beszélt, mindebből a gyakorlatba csupán néhány nyomelem szivárgott át.
Az EMMI államtitkárjelöltjeinek bemutatása júniusban. Fotó: MTI / Beliczay László
Az elmúlt évtized során a kormányon lévő, vagy kormányra készülő magyar politikai erők részéről mindössze két nagyobb volumenű, körülhatárolható kultúrpolitikai irányelveken alapuló program született. Az elsőt a szocialista-liberális koalícióban kulturális miniszteri posztot betöltő Bozóki András vezetésével létrejött munkacsoport állította össze 2006-ban. A szabadság kultúrája fő irányelve az esélyegyenlőség megteremtése volt, s a tágabb értékkeretek kijelölése mellett hangsúlyt fektetett a közösségekre, a kortárs kultúra fejlesztésére és a kulturális örökség megőrzésére. 2009-re készült el a Fidesz kultúrprogramja, a Minőség a kultúrában; ennek vezérgondolatai közé tartozott a nyitottság és a minőség, valamint a hagyományápolás és a progresszív alkotások egyidejű támogatása.
Jellemző tény, hogy a liberális kultúrpolitikai víziót (a Fidesz hangos kritikája által támogatva) a szocialista párt, a konzervatív stratégiát pedig (a szocialisták csendes semmittevése kíséretében) a Fidesz hajította ki – utóbbinak írmagja sem maradt a gyakorlatban.
Ezen kívül Hiller István 2007-es programjaként született még egy nagyobb tervezet a kulturális modernizációról, de az inkább tekinthető egy valamennyi irányelvet egymás mellé sorakoztató, gyakorlati ágazati csomagtervnek.
2010 óta a kormányzat részéről még csak programkezdemények sincsenek, az egykori kulturális minisztérium egy nagyobb intézmény jelentéktelen elemeként folytatja látszatlétezését; irányelvek helyett pedig csak üres mondatok maradtak (illusztráció Balog Zoltán miniszter honlapjáról, betűhíven): „Mert mostantól ez számít: a teljesítmény. A viták – azok fontosak, hogy ki, hogy, mikor, mennyit, meg, hogy a jogba hogy van, meg hogy a pénz meg a támogatás, a szervezetek, az elnökök, az alelnökök, a miniszterek meg ki tudja, kicsodák, de végül aztán mégis a teljesítmény számít, az, hogy ki mit tesz le az asztalra.”
A 2010 utáni helyzet a fenti programok, értékek és irányelvek felől tekintve nehezen megközelíthető. Ma a kultúráért felelős államtitkárság a már a korábbi években sem elégséges pénzügyi eszközök töredéke felett rendelkezik, s az üres beszéden túl legjobb esetben is csupán az intendánsi szerepet vállalta fel.
Orbán Viktor a kultúra egyes területeinek irányítását de facto, illetve de jure kiszervezte a minisztériumból: a kultúra egyes ágai, kulcsintézményei egymástól és a kultúrairányítás korábbi központi szerveitől függetlenül léteznek. A mai állami kultúrpolitika – ha egyáltalán ezzel a szóval lehet jellemezni – egyszerre cinikus és pragmatikus.
Egyetlen terület egy éven belüli intézkedéseivel illusztrálva: a múzeumi törvény átírása, a Magyar Nemzeti Bank átláthatatlan működésű műtárgyvásárlási alapjának létrehozása, a több múzeumot több tekintetben lehetetlen helyzet elé állító kastélyprogram elindítása – valamennyi szembe megy az elmúlt évtizedek európai kulturális irányelveivel és értékeivel, s mindegyik közvetlenül köthető kultúrán kívüli érdekekhez. 2010 óta a magyar kulturális intézmények sokközpontú, egyben kaotikus rendszere alakult ki; a Nyugat-Európára egyre inkább jellemző horizontális szerkezet erősítése helyett több, párhuzamosan működő vertikális struktúra jött létre, ahol az egyes területeket egyes kiválasztott szervezetek vagy személyek felügyelik.
Fekete György, az MMA elnöke és Balog Zoltán miniszter a Műcsarnokban, az MMA-éra első kiállításán.
Fotó: MTI / Czimbal Gyula
Ha végigtekintjük a rendszerváltás óta készült magyar kultúrpolitikai programokat – áttekinthető mennyiségről van szó –, akkor feltűnik, hogy az eltelt huszonöt évben különböző konstrukciókban és konstellációkban legtöbbször három irányelv kapott hangsúlyos szerepet: az örökség megőrzése, a piac kiépítésének szükségessége és a hozzáférhetőség megteremtése.
E három fontos irány – amely ugyanebben az időben szinte valamennyi nyugat-európai kultúrpolitikai alapvetés részét is alkotta – 2010 után elmosódott, feloldódott vagy eltűnt. Ha példaként továbbra is maradunk a múzeumok, illetve a vizuális művészetek területeinél, akkor kitűnik, hogy az örökségmegőrzés alapelvének helyét a hatalmi- és ingatlankérdések (egyes egyéni- vagy csoportérdekek felől tekintve) pragmatikus megoldásának parancsolata vette át. A Múzeum Negyed terve a Budai Vár kiürítésének személyre szabott ingatlan-elképzelésére épült, a Várkert Bazár további hasznosítása mögött – az épületegyüttes alapvetően dicséretes megújításán túl – nincs átfogó örökségmegőrző és -védő koncepció. Mindezek pedig még el is törpülnek a műemlékvédelem rendszerének szétverése és a régészeti feltárások szabályozásával kapcsolatban kialakított káosz mellett.
A piacépítés irányelvének felülírása ezen a területen elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia helyzetével érzékeltethető.
Az akadémiai tagok, illetve a Nemzet Művészei alanyi jogon járó javadalmazása, a szalonkiállítások rendszere, az MMA-val „stratégiai partnerségre” lépő szervezetek és a „társutasok” kimutatható pályázati kedvezményezettsége – mindez közvetlenül vagy közvetve kikapcsolja a piacot, és visszatérést jelent a hatvanas-hetvenes évekbeli állami vásárlások rendszeréhez. Ezzel párhuzamosan szűkülnek a kortárs műkereskedelem lehetőségei – az elmúlt évtizedben az állam egyetlen élénkítő ötlete a magángalériák külföldi vásár-részvételének (kétséges irányelveken alapuló) megtámogatása volt.
A kultúra hozzáférhetőségének kérdése az elmúlt években, néhány beszéden túl fel sem merült. De nem foglalkozik a jelenlegi kultúrairányítás a decentralizálással, a közvetítő intézmények és szervezetek fejlesztésével, vagy az oktatás és a kultúra közötti szisztematikus átjárások megteremtésének lehetőségeivel sem. Továbbra is csak az egyre gyakoribb (sőt, bizonyos szinten túl valójában kötelező) politikusi megnyitóbeszédek szólamai között tűnik fel az alkotói kreativitás kibontakoztatása, a nemzetközi kulturális kapcsolatok erősítése (még 2010 előtt Prőhle Gergely írt erről rendkívül összefogottan), a szabadság és a tolerancia jegyében működő kultúra. A fenti értékek megjelenítésére különösen alkalmas Nemzeti Kulturális Alap korábbi szerkezete és delegálási rendszere felbomlott, jövője (és ezzel tevékenységének jelenlegi iránya) bizonytalanná vált.
Demonstráció az MMA székházául szolgáló, felújított Vigadó átadásakor, márciusban.
Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella
Az eleven, kortárs kultúra támogatása helyett a mai állami kultúrairányítási rendszer a múlt felé közelít.
Miközben nem vesz tudomást a társadalmi közeg változásairól, az új befogadási struktúrákról, a kisebbségek, önszerveződő csoportok, kisebb közösségek kulturális szerepének növekedéséről (a kreatív iparról tudomást vesz, de különös rezervátumba zárja), átfogóan is egyre inkább
a Kádár-kor jellegzetes mintázatait mutatja.
Nemcsak az intézmények autonómiájának folyamatos csökkentésében, a centralizálásban emlékeztet mindez a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kulturális közegére: a kulturális szféra hétköznapi szimptómáiban is hasonul. A hatalommal folytatott egyezkedések, ügyes taktikázások, a túlélésre berendezkedett stratégiák mellett egyre kevesebb energia és lehetőség marad a nemzetközi összefüggésrendszerben is értelmezhető és értékelhető munkára.
Továbbra is a múzeumok és a kortárs vizuális művészetek intézményrendszeréből vett példákkal: a Ludwig Múzeum az igazgatóváltás után másfél év alatt csúszott az érdektelen középszerűségbe, miközben párhuzamosan olvadt el a magyar intézmény évek (évtizedek) alatt felépített nemzetközi kapcsolatrendszere és a németországi Ludwig Alapítvány magyarországi tekintélye. A mai közegben egyre erőteljesebbé válik a személyes kapcsolatok, hatalmi összefonódások szerepe: a megyeiből városivá lett múzeumok egyszerre próbálnak megfelelni a helyi potentátok kívánságainak és az esetleges központi kenyéradók elvárásainak – önálló gondolatok, elképzelések nélkül mindez szintén provincializálódáshoz vezet. A személyes kapcsolatok jelentőségének növekedéséből fakad a nyilvánosság előtt zajló interakciók számának csökkenése és a feltételezett kultúrpolitikai irányokkal ellentétesnek tűnő döntések felbukkanása: intézmények titokzatos módon menekülnek meg a csődtől, új kutatások és kiállítások nőnek ki látszólag a semmiből.
Művészek és aktivisták „eltemetik” a Műcsarnokot. 2013 október.
Forrás: Összefogás a Kortárs Művészetért csoport
Egyre több az átláthatatlan dilemma: eldönthetetlen, vajon a miniszterelnök fotósa által gründolt Robert Capa Központ elvette-e a helyet az Ernst Múzeumtól, vagy éppen megmentette az MMA-tól? Az intézmények vezetésében egyre kevésbé jutnak szerephez a terület szakemberei – lásd a Velencei Biennále esetét –, egyre több a dilettáns.
Egyre szűkül a zsűrikbe, grémiumokba bevonható, vagy egyáltalán felelős poszton alkalmazható – megbízható, naiv vagy megvásárolható – szakemberek köre, így egyre nagyobb az esély a provinciális döntésekre. A szakmai döntések helyét csaknem mindenütt a politikai alkuk veszik át, a retorikájában a függetlenségét őrző vezetőt is ezernyi kisebb-nagyobb kompromisszum köti – lásd a Műcsarnok példáját. Szintén a nyolcvanas évek mintázatát idézi egyes intézmények kivételes helyzete.
A rendszer sajátosságait kiismerő, ügyesen taktikázó vezetők privilégiumokra tehetnek szert, jól körülbástyázott intézményük a manőverezés közben is többé-kevésbé autonóm és működőképes marad. Többek között a Szépművészeti Múzeum vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum működése mutat párhuzamokat a Bereczky Loránd-féle Magyar Nemzeti Galéria, vagy a Néray Katalin által irányított Műcsarnok nyolcvanas évekbeli kivételes pozíciójával. A fővároson kívüli intézmények között mára azonban alig akad olyan (szinte kizárólagos példa a Paksi Képtár), amely a kortárs művészet megmutatkozása tekintetében Székesfehérvár Kádár-kori szerepével párhuzamot mutathatna: a debreceni Modem és a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet sorsa jelzi, hogyan erősödik az újtól, szokatlantól, kritikustól való félelem provinciális visszahúzó ereje.
A mai magyar kulturális erőtér elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia fizikailag, pénzügyileg és szellemileg egyaránt terjeszkedő rendszere miatt emlékeztet a Kádár-korra. Ebben az intézményben, amely már jelenleg is jókora szeletet hasít ki a magyar kultúra irányításából – és a kormány néha taktikázásnak, néha pusztán cinikus félrenézésnek tűnő asszisztálása mellett még többet követel magának –, rajzolódik ki legélesebben a kultúrpolitika szempontjából a szociális alapú támogatás zsákutcája.
Egy irracionális érvek nyomán kiválasztott és alkotmányba emelt művész-egyesülés az állami forrásokból nem irányelvek, elvárások, konszenzusos értékek mentén részesül, hanem pusztán létezése okán.
Létezése egyszerre emlékeztet a Szövetség és az Alap hatvanas-hetvenes évekbeli pozíciójára, illetve az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1860-as és ’70-es években betöltött kultúrpolitikai szerepére. Az MMA működésének és terjeszkedésének logikája más – kultúrán kívüli – területek jelenségeivel mutat párhuzamot: „Mi a közös a trafikpályázatokban és az egyházi törvényben? Egy kaptafára mennek: meglévő inherens jogokat kisajátítani, majd a kegyosztó szerepében tetszelegve, azokat egy szűkebb körben újra kiporciózni. Ez a taktika vazallusokat állít elő, csakúgy, mint a már az elnevezéssel is ámulatot kiváltó stratégiai partneri szerződések.” (Magyar Narancs 2014/48.) Ez a szisztéma a színház területére éppúgy jellemzővé vált, mint a filmére vagy a képzőművészetére.
A kulturális intézményrendszer rendszerváltás utáni sorsát figyelembe véve tudjuk, hogy a közép-Kádár-kori vazallusrendszer átalakulása lassú folyamat, hatalmas darabjai 1990 után is makacsul tovább éltek és működtek. Ha ebből kiindulva a bizonytalanul változó jövőre nézve próbálunk meg hipotéziseket felállítani, akkor annyi bizonyosnak tűnik, hogy önmagában nem lenne elég, ha visszatérnénk a 2010 előtti helyzethez – ez már sok tekintetben nem is lenne lehetséges. Fenyegető veszélynek tűnik például, hogy a Magyar Művészeti Akadémia néhány éven belül annyira átírja a kultúrairányítás és -finanszírozás korábbi rendszerét, hogy az esetleges visszaírás költsége jóval meghaladná a bebetonozódott rossz szisztéma folyamatosan korrigált fenntartásáét. Egy működőképes jövőbeli rendszer kigondolása mindezen felül jelenleg két komoly akadályba ütközik. Az első, hogy
a jövő folyamatosan erodálódik, a jövőzabáló gépezetként működő jelenlegi kormányzat pillanatonként húzza ki a talajt az újabb és újabb elképzelések alól: ha ma megfogalmazódik egy koncepció, annak a kaotikus döntések rendszerében már másnap annullálódhatnak az alapjai.
A második probléma, hogy a jövőhöz nemcsak napi helyzetek megoldására alkalmas gyakorlati programcsomagok, hanem új, eddig szokatlanul nagyvonalú stratégiák szükségesek. Ez utóbbi azonban egyben a legnagyobb lehetőség is, mert itt nemcsak az új megközelítésmód kidolgozása tűnik elengedhetetlennek, hanem a közös értékek, a minimális konszenzusokon alapuló irányelvek meghatározása is. Mindezek nyomán alakítható ki a hozzáférés, a piacosítás, az örökségmegőrzés, a kreatív alkotás arányos keveréke, amely az intézményi autonómia, az önkormányzatiság, a decentralizáció gondolatával egyesítve szilárdabb – azaz kevésbé sebezhető – kulturális alapokat teremthet a jövőben.
Megint csak a vizuális művészetek intézményi példájánál maradva: a nonprofit szféra erőteljesebb támogatásával bővíteni a hozzáférés lehetőségeit, művészeti egyesületek alapításával megteremteni a megfelelő – az államtól lehetőség szerint biztos távolságot tartó, inkább regionális, azon belül is városi – közvetítő közeget, kidolgozni egy egyszerre korszerű és értékőrző múzeumi törvényt, a közvetett szabályozás eszközeivel, gyűjtők bevonásával piacosítani. Mindezzel – sem túl-, sem alábecsülve az állam szerepét – egyre távolabb kerülni a Kádár-kortól, és közben visszatérni a kultúrpolitika európai lényegéhez.
Horváth Tibor munkája a Kívül tágas-projektben, 2013. január.
www.kivultagas.hu; fotó: Réthelyi-Prikkel Tamás
A cikk nyitóképe: Az EMMI államtitkár.jelöltjei, 2014. Fotó: MTI/Beliczay László
A cikk lejjebb folytatódik.