Cecilia Alemani, a nagyközönség számára április 23-án megnyíló 59. Velencei Képzőművészeti Biennále művészeti vezetője, központi kiállításának kurátora a napokban mutatta be a tárlatra meghívott művészeket. A névsor szinte minden paraméterét tekintve jelentősen eltér a korábbiaktól, ami sem a globális színteret jellemző trendek, sem Alemani már korábban nyilvánosságra hozott kurátori koncepciójának fényében nem meglepő. E koncepció fő elemei tavaly nyár óta már ismertek, s ezeket a kurátor most csak kevéssel egészítette ki. Eszerint a brit születésű mexikói szürrealista művész, az 1917 és 2011 között élt Leonora Carrington gyermekkönyve után Az álmok teje címet viselő kiállítás anyaga három fő téma – a test és metamorfózisainak ábrázolása; az egyén és a technológia kapcsolata; a testek és a Föld közötti kapcsolat – köré koncentrálódik. Ehhez Alemani most annyit tett hozzá, hogy „transzhistorikus” tárlatban gondolkodik, ami „párbeszédet teremt a jelen és a múlt között, a kirekesztés történetei között”, különös hangsúlyt helyezve a szürrealizmus női és gender-nonkonformista művészeire.
Visszatérve az Alemani által ismertetett nevekre és számokra: egyfelől, idén valóban giga-tárlatra készülhetünk: a meghívott művészek száma – 213 – szokatlanul magas – legutóbb, 2019-ben 83 volt –; döntő többségük, egészen pontosan 180-an először állítanak ki a biennálén. Alemani összesen több, mint ezer művet válogatott be a tárlatra, közülük 80 olyan van, ami felkérésre, kifejezetten a biennáléra született.
Másrészt, bár a női művészekre már a legutóbbi biennálék is igyekeztek fokozott figyelmet fordítani, a mostani arányok példa nélküliek: a kiállítók 90%-a nő, vagy gender-nonkonformista.
Harmadrészt, miközben a korábbi biennálékon sem kizárólag élő alkotók munkái szerepeltek, a már lezárt életművek reprezentációja ezúttal lényegesen nagyobb az átlagosnál: 95-en nincsenek már az élők sorában, közülük öten a biennále előkészítésének ideje alatt hunytak el. A legrégebbi kiállító az 1647-ben Frankfurtban született Maria Sibylla Merian természetkutató, tudományos illusztrátor, de a lezárt pályájúak többségének munkássága a XX. század első felének európai és amerikai avantgárd mozgalmaihoz kapcsolódik. Magas arányuk természetesen a fentebb már említett tudatos kurátori döntés eredménye: Alemani időkapszuláknak nevezett szigeteket épít be a kiállításba – ezek a prezentáció és az installálás módját tekintve is elütnek majd környezetüktől –, hogy bemutassa, milyen inspirációt jelentenek a lezárt életművek a mai alkotók számára. Az élő művészek egyébként az alkotók valamennyi nemzedékét képviselik; a legidősebb élő kiállító a 98. évét januárban betöltött Vera Molnar lesz, míg a legifjabb a 27 éves dél-afrikai Simnikiwe Buhlungu.
Tanulságos az is, hogy miközben a kiválasztott alkotók 58 országot képviselnek – ami rekordot jelent a Biennálék történetében –, munkásságuk igazán „láthatóvá” – noha lassú változás e téren is van – továbbra is a kortárs művészet és műkereskedelem nagy nemzetközi központjaiban tud válni. A kiállítók közül így 43-an New Yorkban, 11-en Londonban, 10-en Berlinben,7-en Amszterdamban, öten-öten Párizsban, illetve Los Angelesben élnek és dolgoznak.
Ebben az évben, viszonylag ritka módon, a pandémia okozta halasztás miatt, a biennále párhuzamosan kerül megrendezésre a kasseli Documentával, amelynek kurátori koncepciója ugyancsak radikálisan eltér a korábbiaktól. A résztvevő művészek névsorának összehasonlítása ugyanakkor azt mutatja, hogy a két rendezvény „másképp más”, mint a korábbiak; a két listán mindössze egy közös név szerepel, az 1981-ben Taskentben született, napjainkban felváltva szülővárosában és Párizsban élő üzbég filmművész, Saodat Ismailova. Egybeesik a velencei biennále a kortárs amerikai képzőművészet hagyományos kétévenkénti nagy seregszemléjével, a Whitney Biennáléval is, amelynek résztvevői névsora ugyancsak a napokban került nyilvánosságra. Az összehasonlítás itt is érdekes lehet, hiszen Velencében a jelentősen megnövekedett földrajzi sokszínűség mellett is 43 Amerikában élő – persze nem feltétlenül amerikai – művész szerepel. Az egybeesések itt sem nagyok; a Whitney 63 meghívottja közül mindössze ketten, Sable Elyse Smith és Wu Tsang mutatkozhatnak be Velencében is.
Számunkra természetesen különösen izgalmas kérdés, láthatók lesznek-e a központi kiállításon magyar művészek munkái is. A válasz: itthon élőké sajnos nem, két magyar származású, világhírű művészé, a már említett Vera Molnaré és Agnes Denesé viszont igen. (A magyar pavilonban, mint arról már 2020 végén beszámoltunk, Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című, Zsikla Mónika által kurált kiállítása lesz látható.) Térségünk képviselete összességében is viszonylag szerény lesz és a néhány itteni résztvevő többsége is ma már nem odahaza, hanem a globális színtér valamelyik jelentős központjában él.
A biennále kiállítás és nem vásár, ezzel együtt komoly erőpróba, fontos, kihasználandó lehetőség a galériák számára is, hiszen művészeik itteni szereplése önmagában is – komoly pozitív visszhangja esetében pedig még inkább – jelentősen megdobhatja irántuk az érdeklődést. A galériák presztízsére is komoly hatással van, ha elmondhatják, egyik művészük – vagy akár több is – ott van a biennále szereplői között. Az eddigiekből már kikövetkeztethető, hogy az idei résztvevők a megszokottnál több galéria művészköréhez tartoznak, a „gigagalériák” dominanciája – legalábbis itt – megszűnt. Ilyen körülmények között a David Zwirner különösen büszke lehet arra, hogy öt művésze – Ruth Asawa, Noah Davis, Barbara Kruger, Andra Ursuta és Portia Zvavahera – is a résztvevők között van; a Hauser & Wirth művészköréből hárman, Christina Quarles, Tetsumi Kudo és Sophie Taeuber-Arp lesznek ott Velencében, s amikor meghívták, még az időközben galériát váltott Simone Leigh is ebbe a körbe tartozott. Három-három művész ugyanakkor két másik, a globális színtéren eddig még a feltörekvők közé sorolt, bár nagy vásárokon már megfordult galériát is képvisel: a New York-i JTT Gallery és a hongkongi Antenna Space számára ez minden bizonnyal eddigi legnagyobb sikerüknek számít. (A fenti számok csak a központi kiállításon résztvevő művészeket veszik figyelembe, a nemzeti pavilonokban szereplőket nem.) Itt jegyezzük meg, hogy a központi kiállítás két magyar származású résztvevőjének hazai galériája is van, Vera Molnárt a Vintage, míg Agnes Denest az acb képviseli.
A velencei Képzőművészeti Biennále központi kiállítására meghívott művészek teljes listája itt olvasható.
A korábbi biennálékon a kurátori elképzelések és a kiállító művészek névsora együtt már viszonylag jó képet adott arról, mire számíthat a látogató a központi kiállításon, ezúttal azonban más a helyzet, hiszen a koncepció is sokféle interpretációs lehetőséget enged meg, a bemutatkozó művészek jó része pedig ismeretlen vagy alig ismert még a szcéna történéseit figyelemmel kísérni igyekvő látogató számára is. Többek között éppen ezért lehet a szokottnál is izgalmasabb az idei biennálé; a „nagy dobás” lehetősége mindenesetre benne van – és akkor a nemzeti pavilonokról még nem is beszéltünk….
