Végre tanulhatunk valamit
Kincsem Palota, 1053 Budapest, Reáltanoda u.12.
szeptember 30-ig
Az élet minden területén szokatlan év lett 2020, és itt nem a mindennapivá vált szokatlanságra gondolok, nem édes hazánk már-már sztenderd működési mechanizmusaira – ahogy azt a Magyar Turisztikai Ügynökség bámulatos pontossággal fogalmazta meg évekkel ezelőtt: Magyarország, itt kell lenned, hogy elhidd. Hanem a koronavírusra, COVID-19-re, amely valóban új dolgokra kényszerített embereket szerte a világon, a szerencsésebbeket kovásznevelgetésre, a kevésbé szerencséseket a munkanélküliséggel és az egzisztenciális bizonytalansággal való megküzdésre. A legkevésbé szerencséseket pedig a vírussal való tényleges küzdelemmel vagy épp szeretteik elvesztésével szembesítette ez az év. Ez olyan globális léptékű esemény, amely mindenhol és mindenre hat, meglepő módon akad, amire pozitívan, éppenséggel az Amazon és a többi online kereskedelmi platform szárnyal, de például a globális művészeti intézményrendszer – a művészetipar és a művészeti piac – finoman szólva is döcög.
Elmaradtak a vásárok, elhalasztják vagy épp törlik a kiállításokat a köz- és magánintézményekben, for- és non-profit helyszíneken egyaránt. Ennek a mezőnek a szereplői is igyekeznek valamiféle pótlékot teremteni, végre meghódítani maguknak az online teret, de mintha ez kevés lenne, vagy túl hirtelen, személytelen, túlságosan érződik rajta a kényszerűség. A nyár idehaza szabadabban telt, de már sejthető volt, hogy ez csupán egy olyan kitartott pillanat, mint amikor merülés előtt igyekszünk minél nagyobb levegőt venni, hogy tovább maradhassunk a felszín alatt. Most pedig ez következik, jó pár melltempó a víz alatt. A Kisterem Kincsem Palotában megrendezett kiállítása ideális lehetőség arra, hogy feltöltődjünk a következő nagy merülés előtt.
Az imént egyes számban írt kiállítás szót, talán érdemes lenne többesszámban használni, szóval beszéljünk inkább a Kisterem Kincsem Palotában elhelyezett kiállításairól. Azért erőltetném ezt, mert a kiállított munkák összességét leginkább az kapcsolja egymáshoz, hogy a galéria művészkörébe tartozó alkotók munkái, viszont létrejönnek kisebb egységek, jó érzékkel összeállított termek, ezek mellett pedig felbukkannak önmagukra záródó apró kiállítások is, sőt helyenként egy-egy önálló kiállítási helyzetet megteremtő művek is. Érdemes tisztázni, hogy nem is lehet elvárás, hogy egy kereskedelmi galéria a művészei többségét megmozgató kiállítást koherens kurátori gondolatok mentén fűzze fel. Már az is jelentős eredmény, hogy vannak olyan szobatársak, akik kapcsolatba lépnek egymással, párbeszédet kezdeményeznek: vannak jól eltalált művész és mű párosítások.
Ilyen például az Albert Ádám – Kristóf Gábor kombináció vagy épp a Kokesch Ádám – Vécsei Júlia művek egymásra találása. Kokesch és Vécsei praxisában egészen más kezdőpontokat és kutatási irányokat találunk, de mégis egységet tudnak alkotni a Reáltanoda utcai palota termében. Talán még ennél is nagyobb találat Albert Ádám A varázsló kertje című installációjának, illetve Kristóf Gábor műveinek az egymás mellett szerepeltetése. Kristóf esetében két Heidi táblaképet látunk, vagyis két ready made-ként hasznosított nyomdai nyomóköpenyt, egy olyan sorozat darabjait, amelyet 2013 óta konzekvensen épít az alkotó. Viszont az ismertetőjegyévé vált művek mellett egy újdonság is helyet kapott. Kettéhasított golflabdákból felépülő, „Cut the balls!” (Egy szintetikus kert) címet kapó installációja. Bár a két mű nem egy térben helyezkedik, de szoros közelségben, és nagyon szépen erősítik fel a már mindegyik által eleve szolgáltatott Wunderkammer-hangulatot, annak a tudatos elkenését, hogy amit látunk, az művi vagy természeti-e, hogy ezeknek a tárgyegyütteseknek egy galériában, természetrajzi vagy épp egy technológiai múzeumban volna-e a helyük.
Találunk további enigmatikus munkákat is a kiállításon, de azoknak – egyrészt a felelősségteljes kiállítói gyakorlat, másrészt a nagyvonalú térhasználat lehetősége miatt – önálló térrészek, termek jutnak. Így nagyon jó döntésként külön térbe került például Sugár János There is no clean dieselje, amelynél a fogyasztói kultúra alapvető anyagaiból tákolt össze egy használati értékkel semmilyen formában nem rendelkező, autómakett hatású objektet.
A legeklatánsabb példája a kiállításról leváló (mini)kiállításnak az terem, ahol Szinyova Gergő művei szerepelnek, itt valóban egy egyéni, önmagára záródó, pop-up kiállítás valósul meg, amely a szerző legfrissebb sorozatába enged bepillantást.
Nem lehet kikerülni, hogy szó essen a kiállítás címadó művéről, nem pusztán a címválasztás miatt, hanem azért is, mert ez jellemzően olyan munka, amelyet a Kisterem megszokott, Képíró utcai keretei között nem lehetett volna prezentálni. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy az egész budapesti színtéren nem tudnék olyan kereskedelmi galériát mondani, amely rendelkezik az adottságokkal, hogy bemutassa ezt a művet. A Randomroutines (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián) festett, hegesztett betonvasból készült munkájáról van szó, amely bő hat méter magas és több mint négy méter széles, és amelynek prezentálásához egy ál-tűzfalat húztak fel a palota belső udvarára. Ez az a munka, amely legerősebben reflektál közelmúltunk, jelenünk és jövőnk pandémiás időszakaira. Talán ennél is explicitebb Kaszás Tamás „BÉKÉT AKARUNK!” felirata, de épp ezért ennél általánosabb jelentésrétegeket mozgósít.
A Végre tanulhatunk valamit voyeur-szerepbe pozícionál minket, részben megidézve az FPS-játékok esztétikáját, nevezetesen, hogy az általunk megformált szereplőnek csak a karját látjuk. Apokaliptikus, de egyszersmind játékos világ egy szelete tárul elénk, mintha az Adventure Time című kultrajzfilm-sorozat egy jelenetét látnánk. Kitekintés ez arra a jövőre, amelyben már kezdünk megmártózni, legyen szó akár a jelenlegi, testközelből tapasztalható világjárványról, az aktuálpolitikai (és kultúrpolitikai) rögvalóságról vagy épp a mostanában szalagcímekben kevésbé emlegetett klímaváltozásról.
A Kisterem kihelyezett kiállítása nem izzadságszagú szalontárlat, hanem nagyon magas minőségű kipakolás, amely apróbb – hol egyéni, hol páros – kiállítási egységekre tagolódik. Nagyon fontos lépés, tett a galéria részéről, hogy létrehozta művészeinek ezt a lehetőséget. Ami különösen erős gesztus, hogy mindezzel a fiatal- és középgenerációs művészeinek ad platformot és lehetőséget. (Magas minőségük ellenére, néha üdítő nem látni neoavantgárd alkotók műveit egy kiállításon.)
Távolabb lépve a művektől, és elhagyva a Kincsem Palota ódon tereit, merül fel a nem csupán a kortárs művészetre, de mindennapjainkra (életünkre?) is vonatkoztatható kérdés: most valóban adódhat számunkra olyan helyzet, amelyben végre tényleg tanulunk valamit a pandémiából, a közéletből, az általános állapotokból, stb? Nem kizárt az sem, hogy csak a süllyedő Titanicon játszó zenészekhez hasonló heroizmussal – vagy inkább fatalizmussal – tesszük azt, amihez a legjobban értünk és próbáljuk töretlenül reprodukálni a korábbi cselekvési formáinkat és ezzel együtt a békésnek tetsző hétköznapjainkat.
A nyitóképen a Kincsem palota terme előtérben Vécsei Júlia és Kokesch Ádám, a háttérben Szinyova Gergő munkáival. Fotó: Biró Dávid
