A megnyitók idején a Giardiniben áramló tömegben akár egy kosztümös francia filmvígjáték szereplőinek nézhettünk volna egy csoport reverendás férfit és apácát – miközben egyikük nagyon menő módon cigarettát sodorva pihent. A megoldás az volt, hogy miközben a központi pavilon felett többek között ateista szabadsághősök (mint amilyen Rudolf Steiner), és fekete mágusok utasításait követő okkultista tarot-kártyafestők (Aleister Crowley, Frieda Harris) vették át az uralmat, mintha csak az egyensúly érdekében tették volna, idén elsőként a Holy See, azaz a Szentszék, vagyis a Vatikán is megjelent kiállítóként az Arsenaléban. A modern és kortárs gyűjteményük olykor szóba kerül, Matisse és van Gogh vásárlásaik például vitákat váltottak ki, de ilyen széles nyilvánosságot egy ideje nem céloztak meg a művészeti életben. A jó PR mindig hasznos..!
Aleister Crowley
A Genezis első tizenegy fejezetét megjelenítő kiállítást három részben – Kreáció (Creacion) – Pusztítás (Un-Creation) – Rekreáció (Re-Creation) egy fotós, Josef Koudelka, egy festő, Lawrence Carrol, és egy intermédiás művészcsoport a Studio Azzurro alkotásaiból állította össze a kurátor Antonio Paolucci kardinális – aki azt nyilatkozta, hogy nem kérdezték a művészek vallási hovatartozását – s úgy tűnik az összeállítás meg is állja a helyét mint egy teljesen átlagos kortárs kiállítás.
Josef Koudelka munkája
Az amúgy nehezen feldolgozható látottakat a memorizálás érdekében is próbáltam valamiféle ellentétpárokba rendezni, s a nagy nemzetek / nagy felütések külön figyelmet kaptak ebben a rendszerben. A játék annyira jól sikerült, hogy Nagy Britannia pavilonja az Egyesült Államokkal és Oroszországgal került szembe. Jeremy Deller nagyon konvencionálisan freskókkal, intermediális dokumentumokkal, ikonografikusan felépített historikus programjával. Deller az egyik főfalon nem tudott parancsolni végtelen ellenszenvének. Freskóján arra ragadtatta magát, hogy az orosz műgyűjtő és galériás Abramovic – épp akkor is a Giardini előtt „dekkoló” – megajachtját nem épp hízelgő módon William Morris (Arts and Crafts) kezébe adta, aki gigászként feje felé emelve a hajót a velencei tengerbe hajította. Eközben az amerikai pavilonban Sarah Sze „nagy buhera” művet épített fel, amit könnyen tartanánk épp kelet-európainak.
Az amerikai pavilonban, az 55. Velencei Biennalén
Jeremy Dellernek a másik ellenpontja (legalábbis tartalmilag) is az orosz pavilonban, Vadim Zakarov munkája, amit Udo Kittelmann (Berlin, Alte Nationalgalerie) „kúrált”, aki nagy meglepetésemre optikusból avanzsált kurátorrá, majd múzeumigazgatóvá. Zakarov szintén társadalom és kultúrakritikát próbált megfogalmazni, sokaknak kissé ízléstelenül birodalmi módon. Nekem tetszett.
Amiként az osztrákok választása is. A sógorok Jasper Sharp kurátori munkájával és Mathias Poledna Disney-fake animációs filmjével a 30-as évek mozijává varázsolták a pavilonjukat, igencsak szélsőséges véleményeket váltva ki. Kérdés, hogy kinek mi itt az üzenet? Valóban a pénzközpontú kultúra kritikáját látjuk-e benne, vagy csak a művész kedvelt korszakát, újraforgatva?
Ezek után az is kérdés, hogy mindezeknek a nagy figyelmet keltő kiállításoknak valóban ellenpontjai-e a kis nemzetek, vagy a keleti országok pavilonjai? Egyáltalán, lehet-e valamiféle különállást, specifikumot, vagy közös szálat felfedezni bennük, a financiális lehetőségek hasonlóan behatárolt voltát leszámítva? Azt hiszem, ez minden igyekezet ellenére lehetetlennek tűnik.
A művészeti élet nagy kapcsolati térképén mindennapos az átrendeződés, s habár ritkán, de még az is előfordul, hogy a „periférián” egyébként a „centrumban” dolgozó kurátorok szerveznek kiállítást. Mint például Adam Budak (Manifesta 7, Trentino-Alto Adige, Südtirol, 2008) az észtek külső helyszínén, a magyar Farkas Dénes Evident in Advance című igencsak textuális alapú, a közönséget is nagyban megmozgató hely specifikus alkotását. Ennek az ihletője Bruce Duffy The World As I Found It, című1987-es regénye volt. A látogatók nem távoztak üres kézzel, egy a művész korábbi térberendezésének fotóival illusztrált könyvet vihettek el, egyetlen, a regényből származó szóval. Ez pedig a mű gerincén volt olvasható.
Románia már másodszor „anyagtalanította” a pavilonját, pár éve csak üres könyveket talált a látogató az épületben, s most pedig két fiatal művész Maria Alexandra Pirici és Manuel Pelmus performanszokban játszották el saját történetüket a biennálén. Viszont a külső helyszínen a Román Intézetben a Reflection Centre for Suspended Histories című kiállítást rendezték meg. (Művészek: Apparatus 22 /Erika Olea, Maria Farcas, Dragoş Olea/, Irina Botea, Nicu Ilfoveanu, Karolina Bregula, Adi Matei, Olivia Mihaltianu, Sebastian Moldovan).
A horvátok egy „álom-projektet” állítottak ki, Kata Mijatovic prezentálásában, aki pályája során már többedszer fordult a témához: miért álmodik az ember? Milyen viszonyban vannak az álmok az ébrenléttel? Milyen viszonyban volt a nem civilizált ember az álmaival és mi a helyzet most? Kata Mijatovic mindehhez előállított egy futurisztikus álomhozó ágyat, amely mint egy óriási kavics foglalja magába a művészt. S hogy mennyire globális a gondolat – Koronczi Endre ezt ágy nélkül prezentálta, s a környezet, a járókelők befogadóképességét, nyitottságát vizsgálta extrém alvás kísérletei kapcsán. Mijatovic egyébként az „alvós” projektet természetesen egy gondolában is lefilmeztette, ahogy a Zattere vaporetto- megállóhoz jut el az ággyá avanzsált hajó.
Folyt.köv.
