Néhány hónappal ezelőtt egy felfedezést tettem, mégpedig zenehallgatás közben. Nem is én hallgattam a zenét, hanem háttérzajként ment; a tizenhárom éves fiam telefonjából szólt Korda György Reptér című száma. Most nyilván a kizökkent világról következhetne néhány mondat, az abszurditásról, hogy a menő kávézókban a húszévesek negyven évvel ezelőtti számokat hallgatnak, és a még náluk is fiatalabbak imádják S. Nagy István szövegeit és Korda György hangját. Most mégsem erről fogok beszélni ebben az összefüggésben, hanem mindenekelőtt Marc Augé-ról és a nem-hely fogalmáról.
Korda György ismét híressé vált száma ugyanis így kezdődik: „Ez a föld a senki földje / Állandó lakója nincs / Nem köt itt senkit semmi népszokás.” 1981-ben, több mint tíz évvel Augé híres szövege és fogalomalkotása előtt (és nagyjából egy időben Michel de Certeau-nak a mindennapi élet stratégiáival foglalkozó elméletével) ezek szerint S. Nagy István már megalkotta a nem-helyek pontos definícióját, ráadásul sokkal közérthetőbben, mint Augé. Augé szerint egyébként a nem-helyek különösen a városi és külvárosi területek monofunkcionális objektumai („senki földje”), például bevásárlóközpontok, autópályák, vasútállomások vagy repülőterek („lakója nincs”). A különbség a hagyományos helyhez képest a történelem hiánya, a kommunikációképtelenség és az identitás eltűnése („semmi népszokás”).
Szigethy Anna képein mindezek a jellemzők már hosszú ideje jelen vannak; hogy jellegzetességeiket felismerjük, nem szorulnak Augé elméleti támasztékára – és pláne nem Korda György dalának szövegére. Szigethy hétköznapi helyeket keres, amerre jár a világban, városi helyszíneket – ha lehet így fogalmazni, az irányított véletlen módszerével. Ahogy városi világunknak, úgy Szigethy Anna képeinek is beton az alapja, és ezzel együtt a szürkeség. Munkái az iparosodott, szinte hézagmentesen globalizálódott világok lenyomatai; e világokról alkotott képei összevethetők Bernd és Hilla Becher egynemű és szekvenciákba állított ipari konstrukcióival, de azok szinte már idillinek tűnnek mellettük. Tulajdonképpen bárhonnan nézzük, az elmúlt évtizedek során elszürkült múltunk van benne e képi lenyomatokban, s ahogy múlik az idő, mintha egyre több ember múltját foglalnák magukba.
Becherék képeihez hasonlóan ez is egy ember nélküli világ. Valójában már nem is hiányoljuk belőle az embert, nem lepődünk meg, és nem háborodunk fel azon, hogy ameddig a szem ellát, ez nem embernek való vidék. Egyszerűen az ürességet látjuk a maga természetességében. Ez az üresség a mai világállapotunk, ezt képesek megjeleníteni a rizográf nyomatok, a maguk szellemképes effektjeivel. Érdekes összevetni a Becher házaspár képeinek mérnöki precizitását, jól körülhatárolhatóságát, anyagszerűségét Szigethy környezeteinek elmosódottságával, feloldódó körvonalaival. Mintha már ebbe az ellentétbe is beleláthatnánk a modernitás egykori utópiáinak felmorzsolódását.
De inkább egy másik ellentét érdekes számunkra most, hiszen ez a fajta szellemkép, a körvonalait vesztett világ képe mintha állandóan újabb és újabb formákban szüremlene elő a digitális valóságunkból. Hiszen ma már minden ilyen kép (sőt, talán nem túlzás: minden kép) vonatkoztatási keretét a digitális világokban keressük. Ha Szigethy Anna képei kontextusuktól, szerzőjüktől megfosztva a Twitteren jelennének meg, a médium keretezéséből kifolyólag első látásra Ukrajnából származó képeknek gondolhatnánk őket; a szürkeségben az orosz rakéták által okozott károkat keresnénk, vagy várnánk, mikor érkeznek majd egy görgetéssel ugyanerről a helyszínről a drónfelvételek.
De igazából nem is a Twitterrel vethetők össze jól Szigethy képei, hanem a Tiktokkal; mostanában ébredek rá, mennyire egyértelmű, hogy a legközvetlenebbül való világunk is egyre erősebb Tiktok-szűrőt kapott. Tiktok-összefüggésben sokkal jobban értelmezhető a Csodaszarvas túlzása, a miniszterelnök buggyos nadrágja a nagyon elegáns külföldi politikusok ruhái között, vagy a Nagy-Magyarországos sál a futballmeccseken. A Tiktokon névtelen világok jelennek meg végtelen sorban, egymásba dobozolva, mindig a drámára utalva, mindig valódi dráma nélkül. Nemcsak Korda György kerül így rá különös celofánrétegként a világérzékelésünkre, hanem immár számtalan köztéri reakció és gesztus is a Tiktokhoz idomul. A Tiktok egy párhuzamos világot alkot, amely egyre inkább ránk vetíti saját logikáját: a digitálisan felkínált abszurd világ képe ráíródik üres betonkörnyezetünkre is. Azaz: amit a Tiktokon látunk, azt várjuk el a világtól is. Hogy végre teljen meg az üressége valamivel, bármivel, akármivel – ebben a sorrendben.
Kérdés az, hogy milyen különbségek maradtak még a Tiktok-világ és a valóság képei között. Például Szigethy Anna itt látható képeinek motívumai megjelenhetnének-e a Tiktokon, s ha igen, akkor milyen formában? Megkérdeztem erről a fiamat, megmutatva neki a képeket a laptopom kijelzőjén. Röviden elgondolkodott, azután azt mondta, hogy akár ilyen képek is lehetségesek, de akkor valószínűleg valamilyen challenge is kapcsolódna hozzájuk. Például azt vetné fel valaki, hogy el mersz-e bújni valamelyik elhagyatott objektumban, és ott mersz-e éjszakázni? Majd tudod-e ezt képekkel igazolni vagy az egész csak a clickbait miatt volt? Esetleg festeni lehetne valamit a falakra, és az jelenhetne meg. Vagy videójátékok karaktereit lehetne mémként ráereszteni a környékre, ott táncolnának örök ismétlődésben a betonépületek előtt.
Tulajdonképpen mégis az a lényeg, hogy Szigethy Anna képei ennek a Tiktok-logikának a lényegük miatt mondanak ellent. Régimódi modern képek, amelyek kifejezetten ebben a digitális környezetben képesek kifejteni hatásukat. Nagy a méretük, és ez nem azért lényeges, mert nem férnek be egy telefonba, hanem mert a szemnek le kell tapogatnia őket – ennek lassúságát paradox módon talán még a kínai kémszoftverek sem képesek lekövetni. Valójában tehát nem is nem-helyekről van szó, hanem a mai digitális világunk összefüggésében: nem-időkről. (Érdekes egyébként, hogy Harold Rosenberg – akit elsősorban az akciófestészet fogalma révén ismerünk – 1940-ben írt szövegében, amelynek címe Párizs eleste, már használja a no-place és a no-time kifejezéseket, kötőjellel, elsősorban a két világháború közötti Párizs modern világára utalva.)
Lehet, hogy mai világunkban a művész nem más, mint az, aki a no-time kiforgatására képes. Nem a Tiktok rövid időtartamainak ismétlésére, hanem épp annak ellenpontozására. Ehhez többek között az kell, hogy az alkotó szerzőnek tartsa magát, olyan szemlélőnek és városi sétálónak, aki saját nézőponttal rendelkezik, vagyis tudatosan bejárt térrel és saját időfogalommal. Szigethy Anna művészetének talán megfelelő definíciója is lehetne ez a mondat: „Szellem-képek nem-helyekről nem-időben”; minden szó kötőjellel.
