A Kiscelli Múzeumban egészen március 15-ig látogatható a Rendetlenség a rendben című, Vera Molnar munkásságát bemutató kiállítás, amelynek anyaga túlnyomórészt a Szöllősi-Nagy – Nemes magángyűjteményből került ki. A kiállítás alkalmából beszélgettünk a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár vezetőjével Róka Enikővel, a gyűjtőkkel, azaz Nemes Judittal és Szöllősi-Nagy Andrással, valamint a kiállítás kurátorával, Cserba Júliával.
Mikor került az intézmény látóterébe Vera Molnar munkássága és mióta készült a kiállítás? Mi volt a kiindulópont?
Róka Enikő (R.E.): Az elmúlt öt évet végignézve több, egymásba illeszkedő koncepció rajzolódott ki a kiállításpolitikánkban, ugyanakkor voltak egyéni kiállítások is. Ezek különböző kapcsolódási pontok mentén kerültek megrendezésre. A múzeum nem pusztán kiállítótér, hanem egy komplex intézmény, amelynek egyik feladata a gyűjtemény feldolgozása és bemutatása, a másik pedig a szerzeményezés. Ez utóbbi szálon nekem már nagyon régóta fejemben volt Vera Molnar.
Az előzményekhez tartozik, hogy a kétezres évek elején ösztöndíjas voltam Párizsban és részben a Franciaországba szakadt magyar művészeket kutattam. 2004-ben találkoztam az ott élő Szöllősi-Nagy András, Nemes Judit házaspárral és láttam is a gyűjteményüket, tehát tudtam róluk, valahol ott volt a horizonton, ahogy az egész ’45 utáni, franciaországi magyar képzőművészet is. Ekkor még a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Gyűjteményében dolgoztam, de ez az időszak ott nem tartozott a gyűjtőkörünkbe, szóval ez egy olyan tudás maradt, amely elraktározódott a későbbiekre.
Aztán amikor öt évvel ezelőtt idekerültem, sok mindennel szembesültem, többek között azzal is, hogy újra kell írni a gyűjteményezési stratégiát. Egyrészt maga a kiállítási stratégia is megváltozott, és – ahogyan minden kurátornak kicsit eltérő az érdeklődése – a szerzeményezési célok is új irányt vettek. Ezen kívül, egészen egyszerű praktikus okok is a korábbi koncepció revideálására ösztönöztek, hiszen annyira szűkösek a raktározási lehetőségeink, hogy nagyobb műtárgyakat nem tudunk tárolni, valamint a megfelelő klimatikus viszonyokat sem tudjuk biztosítani. Emellett nagyon szűk szerzeményezési kerettel gazdálkodunk, amiből sem szobrokat, sem kortárs festményeket nem lehet vásárolni. Ennek ellenére különböző pályázatok – pl. NKA pályázat – útján sikerült bővíteni a szoborgyűjteményt is, de ettől eltekintve az elmúlt két évben elég erősen a grafikára koncentráltunk, mivel az egy jól tárolható, jól mozgatható műfaj és viszonylag megfizethető.
A szellemi háttere pedig az, hogy jól tudtam, hogy ezek a művészek ott vannak Franciaországban és fontos lenne tőlük még most egy-egy darabot beemelni a gyűjteménybe, hiszen reálisan látható, hogy az ő műveiket pár éven belül már nem fogjuk tudni megvásárolni. Reigl Judittól – Cserba Júlia és Gát János közvetítésével – ajándékba kaptunk egy nagyméretű grafikát. Ez volt az első etap és ekkor már gondoltam, hogy nagyon jó lenne valamikor egy Vera Molnar művet is vásárolni, hiszen ő mégiscsak a számítógépes művészet egyik úttörőjeként nyilvántartott művész, valamint női alkotó, ami miatt még erőteljesebb most az érdeklődés iránta. Tavaly jelent meg például a Les Pionnières dans les Ateliers de Femmes Artistes du Xxe siècle című kötet, amelyben 11 női alkotót mutatnak be és ebből három magyar. Pán Márta, akinek a Szépművészeti Múzeum rendezett kiállítást körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, és Reigl Judit mellett ott van Vera Molnar is.
Igazából Ébli Gáboron keresztül érkezett a megkeresés, hogy jó lenne a Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjteményből egy kiállítást rendezni és akkor rögtön rávágtam, hogy legyen Vera Molnar. Ezt követően Nemes Judit és Cserba Júlia közvetítésével eljutottam a műterembe, hogy tudjak válogatni anyagokat és a kiállítás létrejöjjön. E látogatásnak köszönhetően vásároltunk két 2017-es Sainte-Victoire grafikát, amelyek kint is vannak a kiállításon és rá egy évvel sikerült a Pro Cultura Urbis Alapítvány támogatásával egy eredeti rajzot megszerezni, amely egy egészen különleges Klee-re utaló kompozíció.
A kiállítás anyaga túlnyomórészt a Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjteményre támaszkodik. Kurátori oldalról mennyire volt adottság az, hogy mely művek kerülnek ki és mennyire lehet a szelekció lehetőségével élni?
R.E.: Mivel az egy alapvető múzeumi gyakorlat, hogy az ember a saját anyagából indul ki és legfeljebb igyekszik kiegészíteni a lyukakat kölcsönzésekkel, így az, hogy egy adott gyűjtemény az „alap”, az semmiféle problémát nem okozott. Azzal tisztában voltam, hogy a gyűjtőknek sok tárgyuk van, de amikor az első látogatáskor kikészítették az anyagot, akkor rá kellett jönnöm, hogy itt valóban az egész életmű keresztmetszete megtalálható. Tehát a Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjtemény művein felül nem is kellett kölcsönöznünk közgyűjteményből. A műteremből elhoztunk még néhány tárgyat, például egy teljesen unikális, korai, absztrakt munkát, ami sok tekintetben előre és sok tekintetben visszautal az életműre. Fontos megemlíteni, hogy ez még egy egészében nem publikált gyűjtemény, a kiállítás kapcsán megjelent katalógus a negyedik olyan kiadvány, amely a gyűjtemény egy adott szeletét mutatja be.
Ami szintén az intézményi stratégiához és adottságokhoz tartozik, hogy itt a Kiscelli Múzeumban azért elég kötöttek a tereink. Ez egy volt trinitárius kolostor: van egy óriási templomtér és van egy sokkal kisebb, intimebb tér, az egykori oratórium, amelyre most is ezen a néven hivatkozunk. Mind a templomtér, mind az oratórium megszabja a kereteket: tudjuk melyikben milyen művek és kiállítások tudnak működni. Az oratóriumban és a hozzá kapcsolódó nem túl nagy, de arányos terekben úgy rendezünk alkalmanként monografikus kiállításokat, hogy nem törekszünk a teljes életművek bemutatására. Azt gondolom, hogy ennél átfogóbb gyűjteményes tárlatokat a Nemzeti Galéria vagy a ’45 utáni művészet esetében a Ludwig Múzeum tud bemutatni, mi csak egy-egy életmű fő fókuszaira koncentrálunk, igyekszünk problémaérzékenyen válogatni, ami egyébként egy nagyon izgalmas kurátori feladat. Ennek a helyzetnek a következménye, hogy nagyon tömör, feszes kiállításokat lehet csinálni. Ez év tavaszán ugyanezekben a terekben egy Barta Lajos kiállítást lehetett látni (Túlélési stratégiák. Barta Lajos művészete, kurátorok: Árvai Mária, Leposa Zsóka, Ulrich Winkler), ahol hasonló helyzet állt fenn: igen gazdag grafikai és szobrászati anyag volt, de mégsem a teljes életmű.
Az oratóriumban rendezett kiállítások mellett a templomtérbe helyezett tárlatok kapcsán is lehet összefüggéseket találni. Különösen, hogy a közelmúltban több olyan tárlat is volt, ahol erős hangsúlyt kapott az absztrakció.
R.E.: Múzeumi programot összerakni olyan, mintha szálakat szőnénk össze, és így ötéves távlatból már kirajzolódnak a szövet csomópontjai a kiállításpolitikában, és a gyűjteményezésben is. Az egyik ilyen az, hogy alapvetően ebben az időszakban – amelyet én most lezárt korszaknak tekintek – a háború utáni, szocialista évtizedekre koncentráltunk. Az ’58-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjával és a korszak kultúrpolitikai viszonyairól szóló kiállítás, a Mutató nélkül. B. A Úr X-ben (Gróf Ferenc kiállítása), aztán onnan kezdve egészen a hetvenes évekig ívelt a kiállítások sora. Ennek több oka is volt. Egyrészt elkezdtünk mélyebben foglalkozni azzal a 40.000 darab tárggyal, amit itt őrzünk és amelynek egyik nagyon jelentős pillére a második képtári gyűjtemény, amely 1959 után épült fel. Tehát a gyűjteményezés korszaka és az a korszak, amit mi bemutattunk tökéletesen összekapcsolódtak. Ennek a korszaknak pedig nyilvánvalóan egyik nagyon fontos kérdése volt az absztrakció. A Barta Lajos kiállításban egy nagyon másfajta absztrakciót mutattunk meg az Európai Iskola kapcsán, mint a Különutak. Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció című Kassák Múzeummal közös kiállításon (kurátorok: Juhász Anna, Sasvári Edit, Leposa Zsóka és Branczik Márta), ahol a köztéri, geometrikus absztrakt művekre koncentráltunk. A szerialitás és a geometrikus absztrakció, maga az absztrakcióhoz való viszony, a kultúrpolitikai közeg, hatalom és művészet viszonya, ezek a témák mind elő-előjöttek a különböző kiállításokon. Ezeket pedig nagyon sok esetben próbáltuk valamilyen kortárs nézőpont bevonásával interpretálni a látogatok számára, összekövetve a kiállítást, a gyűjteményt és a kortárs képzőművészeti missziót. Tehát az absztrakció különböző elméleteinek és formáinak a kérdése ott volt az elmúlt években, nem a semmiből pattant ki a Vera Molnar kiállítás ötlete, még akkor is ha az ő munkássága nem hazai történet, hiszen 1947 óta Franciaországban él.
Annak ellenére, hogy Vera Molnar Franciországban élt és alkotott, tudott bármilyen hatást gyakorolni a szocializmus alatti vagy akár a rendszerváltást követő, hazai művészeti életre? Hatottak a munkái valamiképpen?
Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit (Sz-N. A. és N. J.): Amennyire lehet tudni, közvetlenül nem. Azért nem, mert így működött a „szocialista kultúra”. Molnar már 1960-ban Zürichben kiállított a Max Bill rendezte Konkrete Kunst: 50 Jahre Entwicklung Konkrét művészet fejlődése című nagyon fontos tárlaton és a párizsi GRAV csoporttal is részt vett jelentős kiállításokon, első egyéni kiállítására mégis csak 52 éves korában került sor Londonban Transformations címmel a Polytechnic of Central London Concours galériájában, ahol 1976-ban bemutatta a négyzet topológiailag konform hipertranszformációival foglalkozó alkotásait. Bár a hetvenes években a nyarakat sokszor tihanyi nyaralójukban töltötték férjével, François Molnarral, az akkori magyar művészeti szcénával nem volt kapcsolata – a hivatalossal nem is lett volna, mert annak konzervativizmusát ki nem állhatta. Első magyarországi kiállítására 1979 áprilisában került sor a budapesti Fiatal Művészek Klubjában. Stelláris nemzetközi karrierje voltaképpen a nyolcvanas években kezdődött. A magyarországi politikai átrendeződés után a budapesti Vasarely Múzeum 1990-ben megjelenteti Lettres de ma mère / Anyám levelei című szerigráfia albumát. Vera Tihanyban párszor Vámos Tiborral is találkozott, aki akkor az MTA SZTAKI igazgatójaként mélyen involválódott az akkor nyiladozó digitális kultúrában, amire a magyar művészeti közeg még nem volt fogékony – már csak eszközök híján sem. A 90-es évek elején Maurer Dóra ismertette Molnar munkásságát a Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak, melynek hatása csak később jelentkezett. Egészen a médiaművészeti tanszék megalapításáig azonban nincs nyoma kimutatható hatásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lettek volna hazai művészeti kapcsolatai. Maurer Dóra, Gáyor Tibor, Beke László, Konok Tamás, Kovács Attila, Haász István kapcsolatban voltak Molnarral, de explicit hatásról nemigen beszélhetünk.
Cserba Júlia: Ha valamiféle befolyásról beszélhetünk, akkor az kezdetben inkább François Molnar előadásaiból fakadt, akinek hallgatói egészen biztosan nem maradtak érintetlenek a művészet és a tudomány kapcsolatáról alkotott elképzeléseiről, és magukkal vitték François Molnar előadásainak tanulságait. Míg François az elmélet terén végzett úttörő munkát, addig Vera Molnar, bár sok mindenben osztotta férje véleményét és beszélgetéseik, vitáik során újabb és újabb, François előadásait gazdagító gondolatokat generált, addig saját művészetében éppúgy elvetette a tudomány dogmatikus alkalmazását, mint ahogy nem fogadta el teljes egészében a klasszikus festészet vagy például a konkrét művészet szabályait sem. Senkitől és semmitől nem befolyásolva, ráadásul éveken keresztül azzal a tudattal dolgozott, hogy amit csinál, az senkit vagy csak nagyon keveseket érdekel. Ez azonban egyáltalán nem tántorította el, ment tovább a maga útján, viszont egyebek mellett ez volt az egyik oka, hogy szokatlanul későn mutatkozott meg a nyilvánosság előtt. Hatása a következő generációk körében talán csak a legutóbbi években vált érezhetővé Franciaországban, ahol nem annyira maguk az alkotások, mint inkább Vera Molnar művészi tartása, kitartása, a rend vaskalapos szigorának elvetése, a szabályok mértékletes felrúgása szolgál példaként. Nem utolsósorban azzal is tiszteletet szerzett, hogy nem hangos feminista szólamokkal, hanem művészi attitűdjével és egyéni utat járó munkásságával vívta ki férfiakkal egyenrangú helyét a művészeti életben.
R.E.: A hazai recepcióval kapcsolatban mindenképpen érdemes még megemlíteni az egri Kepes Intézet kiállítását 2012-ből, 2010-ben a Szépművészeti Múzeum rendezett kiállítást saját gyűjteményi anyagából, és ha időben visszafelé haladunk 2008-ban a Paksi Képtárban volt még jelentős léptékű Vera Molnar tárlat. Az intézményi megjelenéseken túl fontos továbbá, hogy idehaza is van galériás képviselete a művésznek, legutóbb 2019-ben szerepelt egyéni kiállítással a Vintage Galériában.
Több olyan hazai alkotói is eszembe jut, akik formai szempontból kapcsolódnak Vera Molnar munkásságához, de nem tudom, hogy vannak-e expliciten kapcsolódó életművek. A fiatalabb művészgenerációkban vannak olyan alkotók, akik kimondottan elő- vagy példaképként, mesterként tekintenek rá?
Sz-N. A. és N. J.: Vera Molnar valóban a számítógép grafika talán legjelentősebb alakja és úttörője. Számára a számítógép a kéz és az agy kiterjesztése. Vera voltaképpen úgy működött mint egy Turing-gép. Nemzetközi hatása egészen elképesztő, szinte az origó. Mára már elismert klasszikus. A hazai számítógép művészet nemzetközi hatása viszont – megint csak az eszköztelenség és az intellektuális elzártság következtében – marginális volt, ám az algoritmikus, konkrét, konceptuális és geometrikus művészet terén, még ha manuálisan is, a hazai magyar alkotók munkássága a 70-es évek elejétől fokozatosan szinkronba került a nemzetközi trendekkel. Példát erre a szerialitást és a véletlent tudatosan alkalmazó művészet képviselői – Fajó János, Gáyor Tibor, Kocsis Imre, Konok Tamás, Kovács Attila, Lantos Ferenc, Maurer Dóra, Mengyán András, Nádler István, Haász István, Türk Péter, a fiatalabbak közül Benedek Barna, Jovanovics Tamás, Wolsky András – adnak, akik szekvenciális/szeriális műveikkel egy bizonyos – ismert, véletlen, rejtett – szabály/algoritmus/kód szerint generáltak esztétikai jelentést. Attól tartok, hogy Molnar hatása közvetlenül itt nem mutatható ki, ám a Zeitgeisten keresztül implicit módon mindenképpen hatott a hazai magyar alkotókra.
R.E.: Történetesen erre reflektál a Vasarely Múzeum párhuzamosan futó Kód és algoritmus – Hommage à Vera Molnar című kiállítása.
Mik a jövőbeli tervek a gyűjteménnyel kapcsolatban – egyrészt a bővítését, másrészt a bemutatását tekintve? A kiállítás mellé elkészült egy kiadvány, amely a Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjteményt bemutató kiadványokból már a negyedik a sorban. Hány kiadvány és ezzel összefüggésben hány kiállítás van jelenleg tervben?
Sz-N. A. és N. J.: A következő kiállítás ez év decemberében lesz a debreceni MODEM-ben, ahol a fotókollekció egy részét mutatjuk be. Aztán 2020 májusában a Vasarely Múzeumban és a Budapest Galériában lesz az Emilia Suciu Gyűjteménnyel közös Luminokinetikusok – fény és mozgás című kiállítás, ami rendkívül izgalmasnak ígérkezik Nicolas Schöffertől Sotóig, végre egy erősebb latin-amerikai anyaggal, ami még itthon nem volt kiállítva. Ez lesz az ötödik kötet. Azt megelőzően azonban lesz még egy kicsi, ám nagyon delikát kiállítás Bonne année, bon santé címmel a Három Hét Galériában abból a több száz újévi üdvözlő lapból válogatva, melyeket a művészek küldtek egymásnak és híveiknek – így szerencsére nekünk is. Ez az anyag is nemzetközi lesz Nagy formátumok kis formátumai alcímmel Carlos Cruz Dieztől Bob Bonies-ig és Anna Marktól Haász Istvánig. A gyűjtést persze folytatjuk. Azt nem lehet abbahagyni. A múlt héten például egy nagyon szép Douglas Allsop konkrét-minimalista munkát szereztünk Németországban. Szóval a dolog megy tovább ad nauseam. A végállomás, szándékaink szerint, pedig valahol egy állandó elhelyezés környékén lenne.
A gyűjteményt nem akarjuk pénzzé tenni, viszont szeretnénk, ha az valahogy a közé lenne. Keresünk tehát egy olyan várost, preferáltan itthon, amely alkalmas és méltó módon befogadná a gyűjteményt. Mielőtt félreértenék, nem a magunk múzeumát akarjuk gründolni, hanem egy olyan Nemzetközi Konkrét Művészeti Központ létrehozásához szeretnénk hozzájárulni, amely a nemzetközi környezetben működő konkrét művészet átfogó, a tudománnyal élő interdiszciplináris kapcsolatban lévő állandó és időszakos bemutató tere, valamint az ahhoz integrált archívummal támogatott, hálózatszerűen működő nemzetközi kutatóhelye és vitaműhelye lenne. Ennek kiinduló magja lehetne a gyűjteményünk, mert valakinek el kell kezdenie az építkezést, persze mindig csak egy-egy részt kiállítva, hogy ne legyen unalmas. Mindez kiegészülne egy dokumentumtárral, múzeumpedagógiai programokkal és időszaki kiállításokkal. Erről már kész a koncepció. Merünk nagyot álmodni: nem így kezdődött kilenc nappal a Wall Street Crash után a manhattani Fifth Avenue és a 57th Street sarkán álló Heckscher Building néhány szerény küllemű szobájában, pár tucat képpel, magánkezdeményezésként a MoMA? Ahol ma, a különféle magángyűjteményekből származó letétekkel és adományokkal együtt több, mint 150,000 műtárgy található. Magyarország elmúlt száz évének borzalmas történelmében hasonló példa persze nem akad, ám miért ne lehetne megpróbálni egy nemzetközi konkrét gyűjtemény, vagy múzeum hasonló elvek alapján történő felépítését itthon a megfelelő szellemi környezetben? Van ennek befogadására egy valóban kreatív város? Nos, ez az, amit most keresünk.
Tervben van-e hasonló életművet feldolgozó kiállítás? Hasonlóként itt gondolhatunk arra, hogy emigráns művész, női művész vagy épp tágan vett absztrakcióval foglalkozó művész kiállítása. Vagy épp további kollaboráció valamilyen magángyűjteménnyel?
R.E.: A kérdések nagyon jók. Az utóbbi években egyre több női művésztől tudtunk tárgyakat vásárolni, például Eperjesi Ágnestől, Benczúr Emesétől, Szíj Kamillától, vagy Maurer Dórától. Nagyon sok gyűjteményezési és kiállítási terv van a fejünkben, de most az intézményi átszervezés miatt egy olyan sok ismeretlenes egyenletben vagyunk, aminek még nem látom a végét, tehát nem merek nyilatkozni. Mindenesetre van A-, B-, C -terv is a fejünkben, és az biztos, hogy szeretnénk a jövőben a gyűjteményre koncentrálni, hogy minél inkább feldolgozottá és hozzáférhetővé válhasson, ami a kutatások irányát is meg fogja szabni.
Nyitókép: Vera Molnar 1961-ben.
Támogatott tartalom.
