Az emlékezés és ettől elválaszthatatlanul
a felejtés témaköre az utóbbi másfél évtizedben Magyarországon
is a társadalomtudományi gondolkodás homlokterébe került. A különböző
elméletek lényegében megegyeznek abban, hogy az emlékezet szelektív
természetű. De vajon mi befolyásolja a személyes emlékezetet, ami
nélkül nem térképezhető fel a társadalmi emlékezet működése?
Mennyire töredezett, és hogyan függ a kontextustól? Sven Augustijnen,
David Claerbout, Ana Torfs és Els Vanden Meersch legtöbb munkájában
fontos szerep jut a személyes és a társadalmi emlékezet, illetve
az emlékezetet alapvetően befolyásoló idő és változó nézőpont
vizsgálatának. A kiállításon szereplő művek olyan témák mentén
kapcsolódnak egymáshoz, mint az emlékezet fragmentumai, az újrajátszás
(re-enactment) stratégiája a történelem és emlékezet vonatkozásában,
különbözés és ismétlődés, helyzetek és események újrateremtése.
A kiállítás címe Torfs Vérité
exposée (Kiállított igazság, 2006) című, 24 printből álló
munkájára utal. A printek mindegyikén más-más szögben vetül a
sötét háttérbe az eltorzított négyzet formájában megjelenő
fény, melynek közepén egy szó olvasható: Vérité (igazság).
ANATOMY (ANATÓMIA, 2006) című
munkája egy 1919-es berlini per, a”Dr. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg
meggyilkolásának ügyében folytatott eljárás” részletes vizsgálatán
alapul. A teljes egészében soha nem publikált per anyagából kiválasztott
vallomásokból alkotta a „Tragédia két felvonásban” című irodalmi
művét, amely egy nagyméretű, fekete-fehér diavetítés és két,
monitoron futó videó mellett a kétértelmű ANATOMY címet viselő
installáció részét képezi. A videókon fiatal, mai ruházatot viselő
német színészek „adják elő” a vallomásokat. Ezek a felvételek
a vád és a védelem 25 tanújának szempontjából beszélik el Luxemburg
és Liebknecht meggyilkolásának történetét. Torfs rövid jelenetekre
vágta az ügyiratot, hogy – a narratíva viszonylagosságát hangsúlyozandó
– ugyanannak az eseménynek a részleteit különböző szemszögekből
elbeszélő „történetet” alkosson. A vallomások németül hangzanak
el, de közéjük vegyül a „valós idejű” angol szinkrontolmácsolás
– még egy nyelv, a szó konkrét és elvont értelmében. Az ANATOMY-ban
Torfs a nyelvet és a tartalmat egyaránt boncolgatja.
A videofelvételek absztrakt vizuális
ellenpontja a hang nélküli, nagyméretű diavetítés. A képek történelmi
környezetben, a berlini Anatomisches Theaterben, a Charité kórház
anatómiai előadótermében készültek, négy generáció 17 jól
ismert színészével, akik közül a legfiatalabb 25, a legidősebb
80 éves. A fotók többféle olvasatot engednek: mindenekelőtt görög
kórusra asszociálhatunk, de a díszlet és a beállítás utalhat
egy tárgyalás valódi közönségére is, „ránk”, a szemtanúkra,
akik előtt ott hever „a nyugati történelem vérző teste”. Az
Anatomisches Theater aurája színpadra, görög színházra és bírósági
teremre egyaránt emlékeztető enteriőr, ami kiemeli a képek szuggesztív
hatását, egyszersmind tükrözi Torfs művészi megközelítésmódját:
mintha szikével vágna a történeti szövegtestbe, hogy az analízis
során megmutathassa, mennyire kilátástalan feladat megtalálni az
igazságot.
David
Claerbout Sections of a Happy Moment (Egy boldog pillanat
metszetei, 2007) című munkája fekete-fehér képek sorozata. Szürke
lakótelepi házak között játszik egy család. Szemükkel egy magasra
pattanó labda ívét követik. Nem egy családi album pillanatfelvételeivel
van dolgunk, hanem ugyanannak a pillanatnak több tucat nézőpontból
rögzített képével. A történeti szál megfejtésére irányuló
kezdeti erőfeszítés helyett hamarosan felülkerekedik a nézőben
a pillanat folyamatos, térben és időben kiterjedő ábrázolása
feletti csodálat. A mű elferdíti az időt, a többszörözött kép
teremtette igazságot szembe szegezi az egy nézőpontú érzékeléssel.
A Bordeaux Piece
(Bordeaux-i darab, 2004), hatvankilenc darab tizenkét perces
filmszekvencia sorozatából áll, amelyek mindegyikén ugyanazt az
egy, szerelemről és árulásról szóló játékfilmes jelenetet látjuk.
Egy klasszikus, melodramatikus viszonyokat feltáró jelenet játszódik
le két férfi (apa és fia) és egy fiatal nő között. A szereplők
egy hűvös hangulatú, modern stílusú lakóháznál találkoznak,
amelyet kellemes természeti környezet vesz körbe. A részegységnek
számító jelenet végén a kamera végigpásztázik a tájon, világosan
kijelölve ezzel a történet határait. Azután úgy tűnik, mintha
loopolna a felvétel, a dialógus és cselekvés elölről kezdődik.
Valójában azonban a színészek újra és újra eljátsszák a jelenetet.
Csak ha hosszabb időn keresztül követi a néző az ismétlődő jeleneteket,
akkor tudja érzékelni a napkeltétől napnyugtáig tartó napi ciklust,
amely a történet valós idejű hátterét képezi. A film teljes hossza
több mint 13 óra. Eközben változnak a természet hangjai, a zajok
spektruma megfelel a napszakok változásának, miközben újra és
újra definiálja az ismétlődő történet hátterét. Az egy nap
lefolyása alatt forgatott jelenetek lehetővé teszik, hogy az ismétlés
által újra és újra átéljük az érzelmi drámák kibontakozását,
és megtapasztaljuk az apró különbségeket a lassan és folyamatosan
változó körülmények közt átalakuló közegben.
Els Vanden Meersch pszichológiai
portréknak tekinti fotóit, szobrait és installációit, amelyekben
az építészeti emlékezet központi szerepet játszik: számára az
építészet az emlékezet próbaterepe. Nem annyira valaminek a képpé
formálódó emlékeként, hanem az általánosabb értelemben vett
emlékezés képességének stimulálásaként. Az emlékek és asszociációk
fontosabbak számára, mint a tények. A monument of post-political
oblivion (A posztpolitikai feledés emlékműve, 2007) című műve
alapjául Prora, a nácik hírhedt üdülőhelyének építészete szolgált,
amelyet 1936 és 1939 között építettek a Balti-tengeren lévő Rügen
szigetén. A háború után az egész Prora komplexumot laktanyává
alakították, és ekként működött a kilencvenes évek elejéig,
a Szovjetunió bukásáig. Mostani romos állapotában az épületegyüttes
a posztpolitikai feledés kolosszális emlékműve, szomorú, mégis
impozáns rekviem a szocializmus emlékére, egyszerre idézve annak
nemzeti és nemzetközi válfaját.
Johan (2001) és François
(2003) című filmjeiben Sven Augustijnen két afáziában szenvedő
beteg portréját mutatja be. Az afázia az agy nyelvközpontját sújtó
betegség, amelyet többek között agydaganat vagy agyvérzés okozhat.
Az afáziás betegek gyakran krónikus emlékezetkiesésben is szenvednek,
és az ebből következő szemantikai vagy értelmezési zavarok miatt
képtelenek felismerni, illetve kategorizálni bizonyos tárgyakat.
Az emlékezetkieséssel küzdő Johannak és François-nak gondot jelent
a megfelelő szó megtalálása még egyszerű kifejezések esetében
is. Kórházi kezelésekkel, többek közt beszédterápiával edzik
emlékezőképességüket. Egy-egy alkalommal Sven Augustijnen is jelen
van kamerájával, és filmre veszi Johant és François-t. Johannak
komoly erőfeszítést jelent válaszolni a legegyszerűbb kérdésekre
is, François pedig szüntelenül beszél, hogy betöltse az emlékezetében
keletkezett lyukakat. A filmek vágástechnikájának köszönhetően
különösen élesen jelenik meg az afáziás beteg gondolkodásának
akadozása, illetve csapongása.
(Mélyi József megnyitószövege)
Ernst Múzeum / 2009. április 11.–május 31.