300 Jahre Wiener Porzellanmanufaktur – 300 Years of the Vienna Porcelain Manufactory
MAK, Bécs, 2018. szeptember 23-ig
Mi jut eszünkbe a porcelán szó hallatán? Családi körben töltött vasárnapi ebédek, az asztalon aranyozott szélű, aprólékosan festett porcelán étkészletben gőzölgő húsleves, nagyanyáink üveges vitrinjeiben őrzött negédes kisplasztikák: őzek, rózsák, szerelmespárok. Talán bevillan a kortárs művészet területéről Ai Weiwei és Li Xiaofeng neve is, akik gyakran reflektálnak alkotásaikban hazájuk, Kína porcelánművészetére, esetleg Kate MacDowell szürrealisztikus porcelánszobrai vagy Jessica Harrison, aki olykor véres merényleteket követ el a rokokó stílusú porcelánfigurák ellen.
Európában a porcelán története az iménti két végletnél jóval több fejezetet, szövevényes fordulatot rejt magában. Az egyik fontos fejezet Bécshez kapcsolódik, ahol 1718-ban a kontinensen másodikként létesült keményporcelán manufaktúra, vagyis a matéria idén 300 éves jubileumát ünnepli a sógoroknál. A kerek évszám tiszteletére a bécsi Iparművészeti Múzeum (Österreichisches Museum für angewandte Kunst / Gegenwartskunst – MAK) közel ezer tárgyat felvonultató kiállítást rendezett a Bécsi Porcelánmanufaktúra történetéből. A tárlat áttekintése előtt néhány szó arról, hogy, miért is olyan különleges ez az anyag, és annak európai fogadtatása.
Számos más találmányhoz és felfedezéshez hasonlóan, a porcelán is kínai eredetű. Európa, a Kelet-indiai tengeri út felfedezését (1498), majd az Angol- (1600) és a Holland Kelet-indiai Társaság alapítását (1602) követően, a megélénkülő tengeri kereskedelem révén ismerkedhetett meg nagyobb mennyiségben a Kínából exportált, titokzatos anyagból készült tárgyakkal. Nyugaton évszázadokig nem ismerték a porcelán anyagának összetevőit – mivel a kínaiak szigorúan őrizték az alapanyagot és a készítés technikáját –, ezért alkimisták és arkanisták kutatták a porcelán titkát. Napjaink dematerializálódó világából szemlélve nehéz elképzelni, hogy a porcelánból készült tárgyak valósággal elbűvölték a tehetős európaiakat, hiszen korábban nem láttak hófehér és áttetsző cserepű, papírvékony, finom tapintású, ugyanakkor – a magas hőmérsékleten (1280-1400°C) történő égetés következtében – kemény és tömör szerkezetű kerámiát, ami ráadásul jó hőtartó, máz alatt kobaltkékkel vagy máz felett színesen festett dekorációja pedig, hosszú ideig megőrzi koloritját és fényét. A porcelánt kezdetben drágakőnek gondolták, erre utal ár- egyben szimbolikus értékjelző elnevezése a „fehér arany” is. A Kínából érkező, majd Európában gyakran arany, ezüst foglalattal megerősített porcelántárgyak az uralkodói kincstárak és a fejedelmi csodakabinetek féltve őrzött ritkaságainak számítottak, birtoklásuk státuszszimbólum, privilegizált luxus volt.
A porcelán, és annak előállítása utáni kereslet erőteljesen meghatározta az európai kerámiaművesség történetének alakulását; sorra születtek azok a pótanyagok, amik megjelenésükben a kék-fehér festésű kínai porcelánokat utánozták. Ezek sorában említhető többek között: a medici lágyporcelán, a delfti fajansz vagy a csonthamuval fehérre színezett tejüveg. A porcelánnak az európai kerámiatörténetben betöltött szerepe és jelentősége, az anyag megismerése, és fogadtatása a 19. században a műanyagok felfedezésének széles körű hatásához vagy napjaink intelligens matériáinak kifejlesztéséhez mérhető.
Az európai porcelán történetének kulcsfontosságú dátuma, fordulópontja: 1708. Ekkor fedezte fel Johann Friedrich Böttger és Ehrenfried Walther von Tschirnhaus a porcelán anyagának legfőbb összetevőjét, a kaolint, amelyhez földpátot és kvarcot adagolva a kínai porcelánnal közel azonos anyagot kaptak. Böttger és Tschirnhaus megbízója II. Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király –, aki szenvedélyesen gyűjtötte a kelet-ázsiai porcelánokat – 1710-ben alapította meg Európa első keményporcelán manufaktúráját Meissenben (Albrechtsburgban).
A 18. században sorra alakuló uralkodói alapítású porcelánmanufaktúrák sorában kitűnik a Bécsi Porcelánmanufaktúra, melyet egy leszerelt katona, Claudius Innocentius Du Paquier és három társa – Heinrich Zerder, Martin Becker és Christoph Conrad Hunger aranyozó- és zománcműves – alapított, miután 1718-ban császári privilégiumot kaptak VI. Károly uralkodótól. A porcelángyártásra vonatkozó privilégium huszonöt évre szólt, azonban anyagi támogatást nem jelentett, annak ellenére, hogy a bécsi Európában – Meissen után – az előkelő második alapítású porcelánmanufaktúra volt.
A Bécsi Porcelánmanufaktúra 300 éve című kiállítás kronologikus rendben mutatja be a manufaktúra történetét öt történeti korszak mentén, 1718-as alapításától, egészen 1866-os megszűnéséig, majd 1923-ban Augarten néven történő újranyitásáig. Ezek közül kiemelkedik a kezdeti Du Paquier periódus (1718-1744), amelyben az indulás nehézségei ellenére, lenyűgöző kvalitású tárgyak születtek. Valamint a Conrad von Sorgenthal nevével fémjelzett fénykor: a manufaktúra klasszicista és biedermeier korszaka (1784-1805).
A Rainald Franz által rendezett tárlaton szereplő tárgyak legnagyobb része a MAK gyűjteményéből való, amelynek gazdagságát jól mutatja, hogy néhány vitrin meglehetősen zsúfolt berendezésű lett, ami igencsak megnehezíti az aprólékosan formált és finoman festett darabok megfigyelését. Ha térben nem is, de tematikailag a kiállítás része a múzeum állandó kiállításának barokk-rokokó-klasszicizmus terme, amelynek enteriőrjét ironikus csavarral a minimalizmus egyik legismertebb képviselője Donald Judd tervezte meg. A fehér falakkal határolt, márványpadlós tér közepén egy hatalmas hófehér kocka emelkedik, amely a brnói Dubsky-palota egykori porcelánkabinetjét rejti magában. A kabinet kárpitozott falait, ajtó- és ablakkereteit, bútorait, kandallóját, csillárjait a Bécsi Porcelánmanufaktúra Du Paquier korszakában készült színes festésű porcelánlapok, konzolok, gyertyatartók, vázák borítják, ami virtuóz teljesítménynek számít, főként úgy, hogy az alapító művészi és kémiai ismereteinek forrása még napjainkban sem ismert.
A múzeum földszintjén látható barokk-rokokó-klasszicizmus tárlat másik érdekessége egy különleges tárgytípus: az asztalt díszítő porcelánplasztikák együttese, melyek a főúri lakomák alkalmával efemer anyagokból, gyakran az udvari szobrászok által formált cukor-, kocsonya-, és tésztafigurákat váltották fel a 18. század elején. A gyertyafényt megsokszorozó tükrös tálcákon az asztalra állított porcelánplasztikákból alakult ki – a matéria demokratizálódása után – a szlengben csak nippként emlegetett műfaj.
Visszatérve a Bécsi Porcelánmanufaktúra 300 évét bemutató kiállításhoz, a terített asztal változatos dísz- és használati tárgyai mellett, számos olyan tárgytípust fedezhetünk fel, amelyek meglepő, az ésszerű anyaghasználat javallatait meghazudtoló módon, mind-mind a korszak ünnepelt matériájából, porcelánból készültek: óratokok, festmények, szakrális kegytárgyak, egy porcelánnal gazdagon díszített kandalló vagy éppen kecses női kezet formázó levélnehezék.
A tárlat révén hű képet kaphatunk a bécsi porcelánfestők hihetetlen kvalitásairól is, akiknek képzését a már említett Sorgenthal-korszakban alapozták meg. Sorgenthal éles szemmel látta meg, hogy a 18. század második felében a bécsi porcelánnak már számos konkurenciája akadt, melyekkel a technikai és művészi színvonal tekintetében kellett állnia a versenyt, ezért elérte, hogy a manufaktúra festői akadémiai képzésben részesüljenek, továbbá, hogy tanulmányozhassák és másolhassák a császári képtár gyűjteményeit. A porcelánfestők tehetségük, valamint az ornamentika és a motívumok komplexitása függvényében látták el munkájukat, sőt külön osztályok szerint specializálódtak: figura-, tájkép-, virág-, ornamentikafestő, a sort a máz alatt kobaltkékkel festő osztály zárta. A kiállításban olyan bravúrosan festett készletek és csészék díszítése csaphatja be szemeinket, amelyek ismert műalkotásokat lényegítenek át porcelándekorrá, valamint más anyagokat és technikákat utánoznak, például: achátot, ametisztet, fonott kosarat, kínai lakkfestést, faerezetet, rézmetszetet. Ekkor kísérletezték ki a legkülönlegesebb porcelándíszítési eljárásokat is; a manufaktúrában használt színárnyalatokat külön tárgyakon figyelhetjük meg, a falakon pedig a mintakönyvek egy-egy lapjának részlet gazdag kidolgozása felett időzhetünk.
Fotó: ©Georg Mayer – MAK
A monstre kiállítás elsőrangú tárgyakat vonultat fel, elképesztően nagy darabszámban. Ugyanakkor a látogatónak mégis hiányérzete marad: az egyforma vitrinekben néhol élvezhetetlenül összezsúfolva kiállított mesterművek, illetve az igencsak konzervatív, kronologikus rendezési elv nem adnak ünnepi hangulatot a tárlatnak. Mintha az ezüstérmes szerényen visszahúzódna az első helyezett csillogása mögé, a 2010-ben a Meisseni Porcelánmanufaktúra 300 éves jubileumára rendezett események és kiállítások – lásd például a drezdai Porzellansammlung nagyszabású tárlatát – jócskán felülmúlták a bécsiek idei tiszteletadását.
A Bécsi Porcelánmanufaktúra 300 éves története felidéz egy olyan keserédes momentumot is, ami erősen rányomta a bélyegét a magyar porcelántörténetre. 1744-ben Du Paquier porcelánmanufaktúrája csődbe ment, Mária Terézia ekkor császári tulajdonba vette, egyúttal privilégiumot biztosított számára a Habsburg Birodalom területén. Hazánkban így az első porcelánkészítő műhely csupán 1825-ben létesülhetett az egykori regéci uradalomhoz tartozó Telkibányán, majd egy évvel később Herenden. Ez azonban már egy másik fejezet az európai porcelán történetéből.
Nyitókép: Szoborcsoport – Az eljegyzés (Krisztina főhercegnő, Albert von Sachsen-Teschen herceg és Fuchs grófnő), Császári Porcelánmanufaktúra, Bécs, 1780 k. Modellező: Anton Grassi. Fotó: ©Mika K. Wisskirchen – MAK
