A Julia Stoschek Collection a világ egyik legnagyobb, időalapú művészettel foglalkozó magángyűjteménye, amelynek Burg (Erőd) nevű düsseldorfi kiállítóterme idén 15 éves. Az épület a Rajna folyóhoz közeli elegáns Oberkassel városnegyedben található, ahol a frissen felhúzott, legújabb designt képviselő lakótömbök, üveg homlokzatú irodakomplexumok mellett régi nagypolgári házak is találhatóak. A Julia Stoschek Collection-nek egy 1907-ből származó koramodern műemléki épület ad otthont, amelynek nyeregtetős homlokzatát szimmetrikus tornyok tagolják. A korábban gyárként használt építményt 2007-ben a kor és az új funkció kívánalmai szerint korszerűsítették. Ide költözött be a gyűjtemény, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetővé váljon. 2016-ban megnyílt a kollekció berlini kiállítóterme is, 2019-ben pedig megkezdődött a gyűjtemény darabjainak online publikálása is. Emellett a műalkotások rendszeresen szerepelnek különféle kiállításokon szerte a világban, így a gyűjtemény egyes darabjai 2013-ban már láthatóak voltak Budapesten is (Julia Stoschekkel készült akkori interjúnk itt olvasható). A gyűjtemény nemzetközi jellegű, jelenleg 290 művész több mint 870 műalkotását foglalja magába és folyamatosan bővül. Központi feladatának tekinti a médiaművészeti alkotások technikailag legmagasabb szintű archiválást, gondozását, folyamatos vizsgálatát is. Tehát egy dinamikusan bővülő és sokrétű gyűjteményről van szó.
A WORLDBUILDING. Videójátékok és művészet a digitális korszakban csoportos kiállítás. A művészet és a videójáték kapcsolatát kutatja, vagyis azt, hogyan épül be ez a médium a műalkotás folyamatába, és hogyan válik a videójáték művészi kifejezőeszközzé.
Hogy a videójáték művészeti médium is, nem újdonság, 2012-ben a MoMA 40 ilyen jellegű alkotást vett fel gyűjteményébe. A tematika az időbeliséget hangsúlyozza: reflektál az időalapú médiaművészet efemer jellegére. Valódi tömegmédiumról van szó, hiszen csak 2021-ben 2,8 milliárdan játszottak videójátékokkal.
A videójátékok ugyanazt jelentik a 21. század számára, mint amit a mozi jelentett a 20. század és a regény a 19. század számára…
– állítja Hans Ulrich Obrist, a kiállítás kurátora (akivel tavaly mi is készítettünk interjút).
Miután felnyitjuk az impozáns épülethez méltó súlyos bejárati ajtót, pár lépcsőfok után máris a kiállítótérbe lépünk, ahol a Pac-Man és a Space Invader klónjaival találjuk szembe magunkat. Ha valaki arra számít, hogy itt egy-egy mára történeti videójáték új formában játszható lesz akár csak pár pillanatra, az csalódni fog. Cory Arcangel és Sturtevant videójáték klónjai (2012 és 2004) nem hívogatnak játékra, sokkal inkább szembesítenek a kereskedelmi forgalomban népszerűvé vált számítógépes játékok szögletes, fogyasztói igényekre specializálódott világával. De van itt játszható videójáték is. Basman Felemban szaúd-arábiai képzőművész interaktív videójátéka, a The Jirry Tribe Stop (2021) szürreális intertextuális univerzumot nyit meg. A különféle formai elemek alkotta geometriai alakzatok ritmikus váltakozásából létrejövő virtuális tér a középkori iszlám kozmográfiák kontextusában értelmezhető, középpontjában pedig a Gömböc, ez az egyszerre stabil és instabil forma áll. Más munkák a finom átmenetet tapogatják ki, realitás és virtualitás mezsgyéjén. Ilyen például Frances Stark videója, a My best Thing (2011), amely 10 fejezetben mesél el egy történetet. A kaliforniai képzőművész-írónő online szexchatet kezdeményez anonim olasz férfiakkal. A szereplőket számítógéppel generált legószerű figurák, valamint az olaszok angol akcentusát viccesen imitáló, mégis gépi színezetű hangok segítségével kelti életre. Az anonim chatfolyamban a szexuális tartalmú megjegyzéseket egyre inkább felváltják a zenével, művészettel, filmmel és az élet értelmével kapcsolatos témák, a történetek személyessé, olykor filozofikussá, poétikussá vagy drámaivá válnak.
A fiatalabb generációhoz tartozó művészek, például Danielle Brathwaite-Shirley, Lawrence Lek, LuYang vagy az Institute of Queer Ecology játékalapú installációkkal szerepelnek a kiállításon, amelyek egytől egyig társadalmi kérdéseket vetnek fel. LuYang shanghai művész munkája a The Great Adventure of Material World (2019) egy egész termet betöltő, többképernyős videójáték és videóinstalláció, amely intenzív, animékre emlékeztető képi világgal és dinamikus hangaláfestéssel operál. Megkérdőjelezi a bináris és egocentrikus gondolkodás minden formáját, zárójelbe teszi a nemi identitás meghatározását.
Az időalapú médium sokféleséget is jelent: több mint 30 művész munkái, videójátékok, videóinstallációk, videófilmek szerepelnek a kiállításon. Emellett számos könyv is megjelenik a tárlaton, amelyek elméleti hátteret kölcsönöznek a virtuális világok tematikájának. Egyes művészek a 3D illetve a VR adta lehetőségekkel kísérleteznek. Ed Atkins oxfordi művész kizárólag 3D szoftverrel készítette el Even Pricks című szürreális videókollázsát (2013). Munkájában hangsúlyossá válnak a vizuális részletek, de az atmoszférikus jelleg is, az észlelés rétegei, akár a látást befolyásoló zavar, így például a homály problémája. Digitális eszközökkel nyújt valósszerű élményt, de a káprázaton túl megnyílik az egzisztenciális űr tapasztalata is. Az emberi jelenlétet csak a tárgyi világ, az emberi cselekvésre utaló mozzanatok fejezik ki, és fel-felbukkan egy emberként viselkedő csimpánz is. Az ironikus, sőt groteszk színezetű munka fő motívuma egy kéz kinyújtott hüvelykujjal, mely az ókori arénában a küzdelem végén élet, illetve halál jele volt (felfelé illetve lefelé mutató hüvelykujj), a digitális világban pedig a tetszés kifejezésére szolgál, akár egy óriási like (esetleg dislike) ikon.
A RE-ANIMATED című videó és VR installáció (2018) egy hawaii madárfajt, a Kaua’i ʻōʻō-t támasztja fel virtuálisan. Ez a madárfaj a 80-as évek vége óta kihaltnak számít, 2009-ben azonban egy hangfelvételt töltöttek fel a Youtube-ra, ahol a madár párzási éneke hallható. A hangfelvétel hatására Jakob Kudsk Steensen dán művész digitálisan megformálta Kaua’i szigete és a madár a történetét. Munkája nemcsak Kaua’i ʻōʻō szürreális és varázslatos lényét formálja meg, de azokat a tényezőket is bemutatja, amelyek a klímaváltozáshoz, az állatfajok pusztulásához vezetnek. A film megtekintése közben halljuk a vadon susogását, a madárhangokat, a lábunk alatt megreccsen a faforgács – atmoszférikus és megrázó alkotás.
Harun Farocki, Larry Achiampong, David Blandy, valamint Sondra Perry videómunkái a játékiparba nyújtanak betekintést. Harun Farocki (1944-2014) mint dokumentumfilmes és médiateoretikus a német filmes szakma egyik legnagyobb hatású alakja, akinek a legutóbbi, a budafoki AQB-ben megrendezett kiállításáról mi is írtunk nemrégiben. A bécsi és berlini művészeti egyetemen, valamint a kaliforniai egyetemen tanított, nemcsak filmeket készített, de videóinstalláció-sorozatokat is, amelyek kritikus szemmel vizsgálják a fogyasztói társadalmat. A WORLDBUILDING kiállításon a Serious Game című videóinstalláció (2009-2010) szerepel, mely katonai, oktatási, egészségügyi területen bevetett videójátékokat mutat be. A videósorozat első részében négy katonai egyenruhás fiatal férfit látunk, akik egy csupasz iskolai teremben egy-egy laptopon virtuális háborúban gyakorlatoznak. A játékban a vizuális környezet az afganisztáni sivatagot szimulálja, és a videó azzal végződik, hogy az egyik katonát (virtuálisan) kilövik. A videó dokumentarista módon, sallang, érzelem, értékítélet és látványelemektől mentesen vizsgálja a videójáték szerepét a katonai felkészítésben.
A bemutatott munkák legtöbbje interakciót követel, ha mást nem, meg kell érteni a játék menetét és a célját ahhoz, hogy “használni” tudjuk, még pontosabban, hogy műalkotásként tudjanak bennünket megszólítani. Amint felvesszük a VR szemüveget, vagy a kezünkbe vesszük a joystickot, belépünk a játék terébe. Ugyanakkor a virtuális térhez az installációk esetében tárgyi világ, a virtuális tér valóságos megjelenítése is kapcsolódik, mint például a lábunk alatt ropogó faforgácsok a hawaii sziget átélését szimuláló installációban. A Keiken csoport (Berlin és London) PLAYER OF COSMIC REALMS című interaktív installációjának (2022) részeként a látogatók lágy, kék fényű szilikon anyaméhet hordhatnak, ezáltal zsigeri, érzelmi kapcsolatba kerülhetnek az installáció virtuális világával. Mindeközben a számukra előkészített kereveten helyezhetik kényelembe magukat, biztonságot sugárzó térben, ahol mindent hófehér homok vesz körül.
A reális és a virtuális valóságok közötti átjárás barátságosan ágyazódik be az installációs téren belül. A kiállítás tiszteletben tartja a látogató integritását, ugyanakkor igyekszik számára az interakciót valós térben, a tárgyi világ nyújtotta lehetőségekkel bensőségessé tenni. Ez a fajta baráti gesztus, amely a látogatót a művek befogadására invitálja meg, a Julia Stoschek Collection egyéb kiállításain is alapvető fontosságú, ami a kiállítótermet igen szerethetővé teszi.
Másfél éven keresztül lesz látható A WORLDBUILDING, mi több, 2023 júniusától 2024 januárjáig a Centre Pompidou-Metz-ben is megvalósul a tárlat. Miként a videójátékok természete a változás, a kiállítás is visszajelzések és kutatások révén változik, növekszik és fejlődik tovább. A következő hónapokban még körülbelül 8-10 művel fog bővülni a tárlat, de már most november végén is megtudhattunk néhány nevet az újonnan csatalkozó alkotók köréből.
Borítókép:
Frances Stark: My Best Thing, 2011 (Fotó: Alwin Lay, forrás: Julia Stoschek Collection)
