Ebben az évben várhatóan különösen sok szó esik a holokauszttal összefüggő restitúciós ügyek állásáról. Az ok: idén negyedszázada annak, hogy egy, az USA Külügyminisztériumának és Holokauszt Emlékmúzeumának kezdeményezésére 44 ország és 13 nem-kormányközi szervezet képviselőinek részvételével lezajlott konferencián elfogadták a nácik által elrabolt műkincsek sorsának rendezésére vonatkozó dokumentumot, az ún. Washingtoni Alapelveket, amelyek ugyan jogilag nem kötelező érvényűek – minden országot arra buzdítanak, hogy saját jogrendjével összhangban kezelje a restitúciót –, de az elfogadó országok erkölcsi kötelességévé tették, hogy fair, igazságos megoldást találjanak az érintett műkincsek ügyében. Márpedig ezek száma még több mint fél évszázaddal a vészkorszak lezárulta után is igen magas volt; a konferencia idején a restitúcióval potenciálisan érintett művek mintegy felének, szám szerint körülbelül 110 ezer műtárgynak a sorsa volt rendezetlen, nagyon soknak közülük még a hollétére sem derült fény. A tavaly elhunyt Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter az 1998-as konferencián felszólított a „történelmi tévedések kijavítására”, hangsúlyozva, hogy „nem adhatjuk vissza az életeket, és nem írhatjuk át a történelmet, de a mérleg nyelvét egy kicsit megigazíthatjuk”.
A konferencia és az ott elfogadott irányelvek valóban új lendületet adtak a restitúciónak, miközben nem mosták el az egyes országok hozzáállásában korábban is tapasztalt különbségeket. Több országban születtek a közgyűjteményekben őrzött műtárgyak restituálását lehetővé tevő, illetve megkönnyítő jogszabályok. Főként azon egykori műtárgytulajdonosok örököseinek restitúciós esélyei javultak, akiktől nem erőszakkal vették el javaikat, hanem a Németországból vagy a nácik által megszállt más országokból történő elmenekülésük, illetve új életkezdésük finanszírozására váltak meg gyűjteményüktől, rendszerint az adott tárgyak valós értékénél lényegesen alacsonyabb áron. Jogi értelemben persze ezek az ügyek még bonyolultabbak, mint azok, ahol a vagyontárgyak erőszakos eltulajdonítása nyilvánvaló, hiszen annak megítélése, hogy kényszereladásokról volt-e szó és hogy az árak mennyire feleltek meg a piaci értéknek – főleg, ha azoknak nem is maradt írásos nyoma – nem mindig egyszerű feladat.
Frissen lezárult ügyek
Az alábbiakban néhány, a közelmúltban lezárult, illetve jelenleg zajló, nagy visszhangot kiváltó restitúciós ügyet mutatunk be, melyekből két tanulság rögtön levonható: az egyik, hogy szinte nincs két egyforma ügy, a másik pedig, hogy ha mégis vannak ilyenek, azokban sem feltétlenül ugyanaz az eredmény születik.
Az egyik legfrissebben lezárult ügyben egy francia bíróság a legendás francia műkereskedő, Ambroise Vollard örököseinek igényét ismerte el jogosnak négy, eddig a párizsi Musée d’Orsay tulajdonában lévő műre. Ezek közül kettő, egy tengeri tájkép és egy, a Cleveland Museum of Art tulajdonában lévő tanulmány a Párisz ítélete című festményhez Renoir munkája, míg a Mandolinos csendéletet Gauguin, egy erdőrészletet ábrázoló akvarellt pedig Cézanne festette. A műveket Vollard 1939-ben bekövetkezett halála után a hagyatékának kezelésével megbízott szakértők közül ketten, Vollard testvérével összejátszva – az örökösök között kitört háború részeként – ellopták és német múzeumoknak, illetve náci vezetőknek adták el. A képek a háború vége után kerültek vissza Franciaországba állami tulajdonként, új otthonuk a Musée d’Orsay lett. A mostani bírósági ítélet, amit a múzeum fenntartója, a francia állam nem fellebbezett meg, élénk visszhangot váltott ki, tekintve, hogy a kérdéses műveket a nácik nem kobozták el eredeti tulajdonosától (aki egyébként, a többi ügy főszereplőivel ellentétben, nem volt zsidó). A bíróság azzal indokolta a döntést, hogy a második világháború alatt eltűnt vagyontárgyakat attól függetlenül vissza kell szolgáltatni eredeti tulajdonosaiknak, hogy az eltűnés hátterében megállapítható-e a „nácik által történt kifosztás” vagy sem. 2013-ban még elutasították az örökösök keresetét, arra hivatkozva, hogy azt nem tudták alátámasztani minden kétséget kizáró bizonyítékokkal.
Restituált művek kalapács alatt
Restitúciós értelemben ugyancsak lezárult annak a Munch-frízrészletnek az ügye, melyet egy januári írásunkban már bemutatunk, ezért most csak röviden idézünk fel. A Max Reinhardt színháza számára készült hatalmas fríz egyik darabja 1912-ben egy neves német műgyűjtő, Curt Glaser birtokába került, aki a náci hatalomátvétel után menekülésének finanszírozására volt kénytelen nyomott áron megválni tőle. Csakhamar egy ismert norvég gyűjtő, Thomas Olsen vásárolta meg a művet, ami mostanáig családja birtokában maradt. Glaser és Olsen jól ismerték egymást, mindketten Munch legfontosabb mecénásai közé tartoztak. Glaser örökösei idővel felkutatták a képet és bejelentették rá igényüket. A két gyűjtő leszármazottainak sikerült megegyezniük egymással – természetesen ennek az alkunak a részletei sem ismertek – így most együtt viszik kalapács alá a tekintélyes méretű, 12-20 millió fontra becsült alkotást a Sotheby’s március 1-i londoni árverésén.
Nem az imént említett Munch-frízrészlet lesz a március 1-i londoni árverés egyetlen restitúciós múltú sztártétele. Ebbe a kategóriába tartozik Wassily Kandinsky 1910-ben született, Murnau látképe a templommal II. című festménye is, mely egykor a berlini textilgyáros Siegbert Samuel Stern gyűjteményét gazdagította és most akár a művész életműrekordját is felülírhatja. Stern 1935-ben meghalt, özvegye két évvel később elmenekült az országból, miután gyűjteményük egy részét nyomott áron pénzzé tette. Életét így sem tudta megmenteni, a nácik Amszterdam mellett letartóztatták, Auschwitzba hurcolták, ahol 1944-ben megölték. Kandinsky murnaui látképe műkereskedői közvetítéssel 1951-ben a tekintélyes eindhoveni Van Abbemuseumba került, ahonnan az eredeti tulajdonos örökösei hosszú időn keresztül hiába próbálták visszaszerezni. A forgatókönyv ezúttal is a szokásos volt: a múzeum tagadta, hogy az örökösök által előterjesztett bizonyítékok elégségesek annak megállapításához, hogy felmenőjük kényszer hatása alatt, nyomott áron vált meg a festménytől. Egy 2018-as ítélet még a múzeum álláspontját fogadta el, a család fellebbezése után viszont 2022-ben már javukra döntött a bíróság. A visszakapott festményt most árverésre bocsájtják, s a bevétel egy részét a gyűjtemény további darabjainak felkutatására fordítják. A Sotheby’s nem adott nyilvános becsértéket a festményhez, de Kandinsky jelenlegi, 33 millió fontos életműrekordja és az a feltételezés, hogy a murnaui látkép ezt megdöntheti, mégis számszerűsíthetővé teszi a várható összeget.
A Murnau a templommal II. rövid időn belül a második olyan jelentős Kandinsky-alkotás, mely egy vezető holland múzeumból került restituálásra. A Kép házakkal című festményét az amszterdami Stedelijk Museum 2021-ben annak ellenére adta át egykori tulajdonosa, Emanuel Albert Lewenstein örököseinek, hogy arra sem a Holland Restitúciós Bizottság állásfoglalása, sem az ezt követően született bírósági ítélet nem kötelezte, mivel egyik testület sem látta egyértelműen bizonyítottnak a kényszereladást. A múzeum döntését indokolva az amszterdami polgármester kijelentette: „Nyilvánvaló, hogy nem lehet hosszútávú cél e festmény ügyében az egyensúlyozás Amszterdam városa és az örökösök érdekei között. A fő célnak annak kell lennie, hogy korrigáljuk az áldozatokat ért igazságtalanságot.”
Egészen friss az a hír is, melynek értelmében a berlini Nemzeti Galéria három festményt adott át eredeti tulajdonosa, Ismar Littmann örököseinek. A náci hatalomátvétel öngyilkosságba kergette a főként XX. századi német mesterek munkáit gyűjtő ügyvédet, akinek családja ezt követően a gyűjtemény nagyobbik részének eladására kényszerült. A kérdéses képek a rendelkezésre álló, nem teljes körű adatok szerint 1935-ben állami tulajdonba kerültek és átadták őket a nagy berlini múzeumoknak. A három restituált mű közül kettőt – Max Pechstein Pihenő nőjét és Wilhelm Schmid Önarcképét – az egykori tulajdonos örökösei megtartanak, a harmadikat, Carlo Mense kettős portréját (S. rabbi és a lánya) azonban a Neue Nationalgalerie-nek ajándékozzák, ahol a mű mellett egy külön felirat fog tájékoztatni annak sorsáról és az ajándékozás tényéről.
A nemzetközi sajtóban többnyire csak azok az ügyek bukkannak fel, melyekben vagy az érintett személyek közismertek vagy a restituálandó művek képviselnek kiemelkedő értéket. Valójában számtalan ügy zajlott és zajlik párhuzamosan és igen sok örökös kap vissza művészettörténetileg talán kevéssé jelentős, ám az érintettek számára különleges értéket képviselő munkákat is. Lássunk erre is egy példát: a holland Charlotte Bischoff van Heemskercknek tavaly, 101 évesen sikerült visszaszerezni édesapja nácik által elrabolt gyűjteményének egyik darabját, Caspar Netscher 1683-as Steven Wolters-portréját, melyet hosszas kutatómunkával egy németországi magángyűjteményben fedezett fel. Az eredeti tulajdonos örökösei és az új tulajdonos között a Commission for Looted Art in Europe közvetítésével lezajlott tárgyalások eredményeképp a festmény végül visszakerült az eredeti tulajdonos örököséhez – a részletek itt sem ismeretesek –, aki azt a Sotheby’s-nél tavaly 44 ezer fontért értékesítette. És hogy más gyűjtési területről is hozzunk példát: egy Beethoven-vonósnégyes egyik tételének eredeti kottája a morvaországi Petschek-család birtokában volt mindaddig, amíg azt a nácik a család más értéktárgyaival együtt el nem kobozták. A kotta azonban végül nem maradt a megszállók birtokában, mert, eredetiségét megállapítandó, bevitték a brnói múzeumba, ahol a szakemberek hamisnak hazudták, ezért a fosztogatók hátrahagyták azt. A kotta így mostanáig az említett intézmény, a Moravské Zemské Muzeum birtokában maradt, ám a közelmúltban a cseh restitúciós törvény szellemében eljárva visszaszolgáltatták a Petschek-család még élő tagjainak.
Egy tévedésből visszaadott festmény
A következő restitúciós történetet egy egészen furcsa csavar teszi különlegessé. Egy, a nácik által meggyilkolt műgyűjtő, Nora Stiasny örökösei visszaköveteltek az osztrák államtól egy Klimt-festményt, mely állításuk szerint valaha felmenőjük tulajdonában volt. Az ilyen restitúciós ügyeket kezelő osztrák grémium még 2001-ben a Belvedere-ben kiállított mű, az 1916-ban festett Almafa II. visszaadását javasolta, s arra nem sokkal később sor is került. A történetnek azonban itt nincs vége, idővel kiderült ugyanis, hogy Nora Stiasny nem ennek, hanem egy másik Klimt-festménynek a tulajdonosa volt. (Az ügyben a Belvedere egyes szakértői már a mű restituálása idején kétségeiknek adtak hangot.) Csakhogy addigra a festmény már ismételten gazdát cserélt; az örökösök eladták azt egy magángyűjtőnek. Az osztrák állam megpróbálta ugyan visszavásárolni a festményt, az új tulajdonos azonban kitért a vételi ajánlatok elől. Mint kiderült, Stiasny a Rózsák fák alatt című Klimt-festmény eredeti tulajdonosa volt; ez a mű hosszú ideje a párizsi Musée d’Orsay gyűjteményében volt. (Bár a két kép címe nem ezt sugallja, valóban vannak közöttük hasonlóságok.) Hosszas tárgyalások után a párizsi intézmény tavaly döntött a mű – az egyetlen francia közgyűjteményi tulajdonban lévő Klimt-festmény – restituálása mellett. Az örökösök ugyanakkor az Almafa II-t nem tudták visszaadni az osztrák államnak, mivel már nem rendelkeztek a tulajdonjogával, ezért ehelyett 10,6 millió eurót fizettek. (Az összeg vélhetően nem esik távol attól az ártól, amennyiért eladták a festményt, de erről hivatalos információ nem jelent meg.) A pénzt az osztrák állam a Haus der Geschichte Österreich új otthonba költöztetéséhez kívánja felhasználni.
Nemcsak közgyűjtemények, hanem jelentős magángyűjtemények is érintettek nagy visszhangot kiváltó restitúciós ügyekben. Rájuk nézve a washingtoni irányelvek nem kötelező érvényűek, de sikeres restitúcióra ebben a körben is számos példa van. A legfrissebbet éppen az egyik legjelentősebb amerikai műgyűjtő, a Zsidó Világkongresszus (WJC) elnöki posztját is betöltő Ronald S. Lauder szolgáltatta. Ez már csak azért sem okozott meglepetést, mert a WJC határozottan fellép az egykori zsidó vagyon visszaszolgáltatásáért. Egy 1910-es Gustav Klimt festményről, A fekete kalapról van szó, mely a brnói Irene Beran kollekciójában volt mindaddig, amíg a gyűjtő a náci hatalomátvétel miatt el nem hagyta Európát, s el nem adta a festményt, hogy menekülését finanszírozni tudja. Lauder 1973-ban egy New York-i galériában vásárolta a képet, amelyet többször is kiállított 2001-ben megnyílt híres ottani múzeumában, a Neue Galerie-ben, sőt ezt a munkát szerepeltette azon az óriási méretű banneren is, mellyel 2007-es Klimt-kiállításának csinált reklámot. A kép 1934 és 1957 közötti sorsa mindmáig ismeretlen; 1957-ben egy salzburgi kiállításon bukkant fel újra. Mint Lauder elmondta, a kép történetének ez a csaknem negyedszázados fehér foltja, az a tény, hogy ez az időszak magában foglalta a vészkorszakot, valamint az egykori tulajdonos családjának átélt szenvedései motiválták döntését, hogy tárgyalásokat kezdjen az örökösökkel a kép további sorsáról. E tárgyalások eredményeként Lauder – nem nyilvános összegért – újból megvásárolta a festményt, így az továbbra is múzeumában marad.
Visszaigényelt Van Gogh- és Picasso-remekművek
A jelenleg is függőben lévő ügyek közül ezekben a hetekben két Van Gogh és egy Picasso-festmény sorsa kapja a legnagyobb figyelmet.
Van Gogh egyik ikonikus alkotása, a Napraforgók három és fél évtizede került egy japán biztosítótársaság tulajdonába, amikor is az aukciós piacon rekordnak számító összeget, 24,7 millió fontot fizettek érte. A kép jelenleg a tokiói Sompo Museum of Artban látható, ahol a múzeum fő attrakciójának számít. A festmény 1910-1934 között a nagy zeneszerzővel rokoni kapcsolatban álló német bankár, Paul von Mendelssohn-Bartholdy tulajdonában volt, aki a náci hatalomátvétel után annak értékesítésével a később amerikai emigrációba kényszerült műkereskedőt, Paul Rosenberget bízta meg. A bíróságnak főként arról kell döntenie, hogy 1934-ben valóban kényszereladás történt-e. Ennél vélhetően egyszerűbb lesz annak eldöntése, hogy az örökösök által – a képről való esetleges lemondásuk fejében – követelt 750 millió dollár híven tükrözi-e a kép mai értékét. A kilenc számjegyű becsérték indokolt lehet, a konkrét összeg azonban a csúcsművek, benne Van Gogh remekművei mai árainak ismeretében mindenképpen túlzottnak tűnik, de azt az örökösök vélhetően csak alkualapnak tekintik. Az ügyet nem teszi egyszerűbbé a most újra perközösségbe tömörült leszármazottak közötti bonyolult viszony, ami alapvetően a gyűjtő végrendeletének furcsaságaira vezethető vissza.
(Az 1935-ben elhunyt bankár gyűjteményében számos más kiemelkedő művész alkotása is helyet kapott; különösen gazdag volt a gyűjtő Picasso-kollekciója. Ezekért a munkákért az örökösök ugyancsak harcba szálltak, váltakozó eredménnyel. Az Angel Fernandez de Sotot ábrázoló 1903-as Picasso-olajkép például éppen a neves zeneszerző, Andrew Lloyd Webber művészeti alapítványának tulajdonában volt, amikor Mendelssohn-Bartholdy örökösei visszakövetelték azt. Lloyd Webber 1995-ben 18 millió fontért vette a festményt a Sotheby’s-nél és éppen értékesíteni kívánta 2006-ban alapítványa javára, amikor bejelentkeztek a korábbi tulajdonos örökösei. A két fél között peren kívüli egyezség jött létre, melynek értelmében Lloyd Webber megtarthatta a művet – az ebben az esetben sem került nyilvánosságra, hogy ezért mennyit fizetett. Az viszont tudható, hogy az egyezség létrejötte után, 2010-ben a festmény valóban megjelent az aukciós piacon, ahol a másfél évtizeddel korábbi összeg csaknem dupláját, 34,7 millió fontot fizettek érte. Hasonlóan peren kívüli megegyezéssel zárult Picasso: Lovat vezető fiú és Le Moulin de la Galette című műveinek sorsa is; a két festmény az örökösöknek fizetett ismeretlen összegű kártérítés ellenében eddigi New York-i tulajdonosaik, a Museum of Modern Art és a Guggenheim Museum birtokában maradt. A Női fej című pasztellt ugyanakkor a washingtoni National Gallery 2020-ban visszaszolgáltatta az örökösöknek – a konkrét kondíciók ez esetben is ismeretlenek –, hangsúlyozva, hogy lépése nem jelenti a követelés jogosságának elismerését. A mű egyébként 2001-ben adományként került a múzeum birtokába. A nagy müncheni és más bajorországi múzeumok ernyőszervezete, a Bajor Állami Festménygyűjtemények ugyanakkor megtagadta Picasso Madame Soler portréjának restituálását, melyet a Thannhauser Gallery-től vásároltak meg 1964-ben. A bajor hatóságok nem látták bizonyítottnak, hogy a festményeket eredeti tulajdonosa kényszerűségből adta el, és a kérdéses portré sorsa nem is került az elé a 2003-ban létrehozott bizottság (Beratende Kommission NS-Raubgut) elé, amelyet Németországban éppen azzal a céllal hoztak létre, hogy ajánlásokat tegyen a vitás restitúciós ügyek megoldására. Az elutasítás indoklása különösen mellbevágó lehetett az örökösök számára, mivel a bajor hatóságok az ügynek a bizottság elé terjesztését azzal utasították el, hogy a testületnek a vitás esetekkel kell foglalkoznia, márpedig a Madame Soler portré ügye egyértelmű. (Az mindenesetre érdekes, hogy a mű jelenleg nem szerepel a múzeum kiállításán és reprodukciója sem elérhető a múzeum honlapján.) Ezek az esetek mutatják, hogy mennyire eltérhet egymástól olyan ügyek megoldása is, melyekben a jogalap azonos, elvben tehát – akár pro, akár kontra – azonos döntéseknek kéne születniük.)
Van még egy Van Gogh történetünk, érdekes fordulatokkal. A középpontban a nagy festő olajfákat ábrázoló sorozatának egyik 1889-es darabja, az Olivaszüret áll; ezt szeretnék most visszaperelni 1987-ben elhunyt egykori tulajdonosa, Hedwig Stern örökösei. Állításuk szerint a képet a náci birodalom konfiskálta, amikor Sternék 1936-ban Németországból kivándoroltak az Egyesült Államokba. A festmény ezt követően különböző galériák közreműködésével több kézen ment át, mígnem 1956-ban a néhány éve hamisítási botrányok miatt bezárt Knoedler Gallery közvetítésével a Metropolitan Museumba került. De nem túl hosszú időre: a New York-i múzeum már 1972-ben továbbadta a görög Basil & Elise Goulandris Foundation-nek, amely soká, még 2022 nyarán is kiállította azt. Az örökösök éppen ebbe a továbbértékesítésbe kapaszkodtak bele, mondván, merőben szokatlan, hogy egy múzeum hirtelen megváljon egy ilyen kvalitású festménytől. A Met maga azzal érvelt, hogy sürgősen pénzre volt szükségük többek között egy „soha többet nem megszerezhető” Velazquez-festmény megvásárlásához, míg a pereskedő örökösök az eladásban annak bizonyítékát látják, hogy a múzeum tudatában volt a festmény „rovott múltjának” és gyorsan szabadulni akart tőle. A Stern-örökösök most mindkét intézményt perbe hívták; a szakértők nem merik megjósolni annak kimenetelét, csak abban biztosak, hogy jogerős ítélet még hosszú ideig nem fog születni. A Met azt hangsúlyozza, hogy a mű eladása annak idején teljes összhangban történt a múzeum igen szigorú feltételeket szabó elidegenítési politikájával, míg az Athénban és Andros szigetén múzeumot működtető görög alapítvány nem kommentálta az ügyet.
Egy közismert Picasso kép képezi a vita tárgyát egykori tulajdonosai, Karl és Rosi Adler örökösei és a New York-i Guggenheim Museum között is, de itt a kép maradásának fejében kért összeg lényegesen alacsonyabb, mint Van Gogh Napraforgókja esetében: „csak” 100-200 millió dollár között van. Az eredeti tulajdonosok a közismert Vasalónő című 1904-es festményt az előző történetből már ismert Justin K. Thannhausernek adták el 1938-ban – miután korábban apjától, Heinrich Thannhausertől vásárolták –, s az ő halála után ajándékozással került a Guggenheim tulajdonába. A kérdés itt is az, hogy kényszereladásról volt-e szó; a múzeum arra is hivatkozik, hogy az örökösök, akikkel korábban is kapcsolatban voltak, eddig sosem jelezték, hogy igényt formálnak a kék-szürke tónusú ikonikus olajképre.
Változatok a restituált művek további sorsára
Mint a fenti példákból is kitűnik, amikor egy múzeum restituál egy műtárgyat, annak sorsa nagyon különbözőképpen alakulhat. Gyakran előfordul, hogy egy-egy mű továbbra is ott látható, ahol korábban és még az is lehet, hogy a tulajdonviszonyok sem változnak – utóbbi akkor fordul elő, ha a múzeum, immáron jogos eredeti tulajdonosától újra megvásárolja a kérdéses alkotást. Ez akkor viszonylag gyakori eset, ha a restitúció önkéntes; ha az eredeti tulajdonos örökösei csak sokéves kemény és költséges küzdelem után jutnak hozzá felmenőik egykori kincseihez, akkor erre a megoldásra kevés esély marad. (Utóbbira mutatott be egy nagy visszhangot kiváltott esetet a Hölgy aranyban című, nálunk is vetített 2015-ös amerikai film, amely egy ikonikus 1907-es Klimt-festmény, Adele Bloch-Bauer nácik által lefoglalt portréjának visszaszerzéséért az örökösök által az osztrák állammal folytatott nyolcéves pereskedés történetét dolgozza fel.) Amennyiben egy mű a restitúció után aukcióra kerül, a legutóbbi tulajdonos múzeumok ott is megpróbálhatják visszavásárolni azt, az igazi csúcsművek mai árai azonban számukra – legalább is a közgyűjtemények számára – megfizethetetlenek.
Ismertek példák arra is, hogy az örökösök ugyan nem adják el a múzeumnak az alkotást – vagy a múzeum nincs abban a pénzügyi helyzetben, hogy ajánlatot tegyen rá –, viszont tartós letétbe helyezik azt a múzeumban. Ez egyfelől gesztus a részükről, másrészt megkíméli őket a mű állagmegóvásának és védelmének költségeitől és további értéknövelő tényezőt is jelent. Ha visszavásárlásról van szó, a sajtót és a közvéleményt általában igencsak érdekli, hogy ez milyen áron történik, a két fél azonban gyakorlatilag minden ilyen esetben titoktartásról állapodik meg, s ezt rendszerint be is tartják. Így mindig csak annyit tudhatunk, hogy a kialkudott ár valahol a mű eredeti vételára és jelenlegi piaci értéke között van – nyilvánvalóan jóval közelebb az utóbbihoz. Mint említettük, ilyen adás-vételre inkább csak peren kívüli megegyezés esetén kerül sor és ilyenkor az örökösök a piaci értékhez képest árengedménnyel honorálhatják a múzeum együttműködési készségét, másrészt elismerik azt a munkát, amellyel – így a művek őrzésével, bemutatásával, állagmegóvásával, esetleges restaurálásával, tudományos feldolgozásával, illetve publikációival – maga a múzeum is évtizedeken keresztül hozzájárult a mű értékének emelkedéséhez.
Újra a műpiacon
Az esetek egy kisebb részében a restituált művek visszakerülnek a családi gyűjteménybe – ez a vészkorszakkal összefüggő ügyekben azért egyre ritkább, mert ma már nem az eredetileg érintettek, sőt többnyire nem is közvetlen leszármazottaik, hanem utódaik második-harmadik nemzedéke kerül a művek birtokába, akik rendszerint kevésbé kötődnek a gyűjteményhez és általában túl sokan is vannak már ahhoz, hogy mindenki számára elfogadható megoldást tudjanak találni a műtárgy megtartására. Ezért a restituált művek jelentős része rövid időn belül felbukkan a műpiacon, ahol természetesen kitörő lelkesedés fogadja őket, mivel egyrészt a régi és modern mesterek hozzáférhető műveinek száma a dolgok rendjéből adódóan folyamatosan csökken, másrészt sokszor valóban igen nagy értékű, a szó szoros és tágabb értelmében egyaránt muzeális alkotásokról van szó. Érthető ezért, hogy az aukciósházak, elvben legalábbis, a restitúció lelkes támogatói közé tartoznak – az etikai megfontolások mellett ebben nyilvánvalóan jól felfogott üzleti érdekeik is fontos szerepet játszanak. Az elvi támogatás persze nem mindig jelenti azt, hogy a konkrét ügyekben is példamutató a magatartásuk; időnként ők is jogvitákba keverednek az egykor tulajdonukat képező művek aukciós értékesítését megakadályozni kívánó örökösökkel. Az idei évben a nagy házak közül különösen a Christie’s igyekszik magát a restitúció lelkes bajnokaként pozicionálni: 2023-ra Reflektálva a restitúcióra címmel egész éves rendezvénysorozatot hirdettek, melynek állomásai Párizs, Amszterdam, Bécs, London, Berlin, New York és Tel Aviv lesznek. Az érintett városokban neves szakértők bevonásával, kiállítások, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések, könyvbemutatók és más rendezvények keretében foglalkoznak a restitúció jelenlegi helyzetével, továbbá néhány konkrét ügy tanulságaival.
● Frissítés, március 1.
Fenti írásunkban két olyan festmény is szerepel, melyek ma kerültek kalapács alá a Sotheby’s londoni árverésén. Közülük Kandinsky Murnau a templommal című alkotása a művész számára életműrekordot jelentő áron, 37,2 millió fontért kelt el, míg Munch frízrészletéért a becsértéknek megfelelő összeget, 16,9 millió fontot fizettek.
Borítókép: Carlo Mense: Páros portré (S. Rabbi és lánya), 1925-26, © Staatliche Museen zu Berlin, Nationalgalerie / Fotó: Andres Kilger
