Az idei évben két szöveges művészkönyv is került a hazai olvasók elé. Nem az extravagáns kinézetű, de nem olvasásra szánt ‘book object’ fajtából való egyik sem, hanem a hosszú lélegzetű elbeszélő irodalommal tartoznak össze. Visszatekintésünk a KisVarsó és a Société Réaliste fél év különbséggel publikált regényein keresztül vet számot a szerzőiség kérdésével a plágium korában, a könyvvel mint kulturális termékkel, a regénnyel, mint műfajjal, és a kérdéssel, hogy el is kell-e olvasni?
A Kis Varsó írt egy regényt. Ez a tény sajnos nem bizonyult eléggé hírértékűnek a hazai kulturális sajtóban, még annyira sem, mint egy könyvheti bejelentés, vagy ha egy író publikál egy regényt – noha egy írónak ez a szorosan vett dolga. A közbeszéd kevéssé foglalkozik vele, nem lesz belőle hír, a művészkönyvek senkit nem érdekelnek. Abban az állításban, hogy egy (jelen esetben két) képzőművész regényt ír, mindezek ellenére van két meghökkentő elem: a. regényt, b. sajátkezűleg.
A Société Réaliste szerkesztett egy regényt. Ez a tény sem nem bírt akkora hírértékkel, mert nincs olyan művészkönyvpiacunk, mint mondjuk Berlinnek, amellyel folyton összemérjük magunkat. Van egy-két saját publikálású vagy támogatott kiadványunk – jellemzőbben fotókönyv (1, 2) vagy füzet –, egy-két galériánk, amely vállalja a kiadást, és az Artpool, ahol rendszerezik ezeket. Gondolatkereskedelem viszont nincs, maximum információs cenzúra-kísérlet. Abban az állításban, hogy két képzőművész szerkeszt egy regényt, mindezek ellenére van két figyelemreméltó elem: a. regényt, b. végre saját “Kenneth Goldsmith irodalmunk” van!
A Naming You-t a Kis Varsó a bécsi Secession-beli kiállításukhoz írta. A galéria- és múzeumi terekben nem ritkák a szöveges közlések – jelentsen ez falra matricázott kétnyelvű kiállításvezetőt, kurátori koncepciót ismertető flyert vagy nyomtatott művészéletrajzot – az intézmény felkészültségétől függő mértékben és minőségben. A nagyobb intézmények ezt a kommunikációs csomagot meg is fejelik mozgás által feldolgozható (kinesztetikus vagy interaktív) infotainment-tel, amely a modern múzeumi metodológia kínálata a magányos, ernyedt szemlélődés mellett és helyett.
Ezekkel a tendenciákkal összemérve akár a slow design nagyköveteinek is tekinthetnénk azokat a művészeket, akik azt választják, hogy egy regény – ti. “kötelező olvasmány” – váltsa ki a kiállítótérben valamennyi megszokott tájékoztató funkciót. A Naming You műfajokat nem szokványos módon elegyítő szöveg: a kiállításvezető „field report”, az önportré, a fikció és a dokumentáció, a kontemplatív művészetelmélet és a személyes napló vegyüléke, és e vegyes műfaj megszületéséért a művészkollektíva még fogadott szótlanságán is erőszakot tett. Az önjelölt szerző-narrátor(ok) három fejezetnyi írásműben fordították ki belső dialógusukat, kerítettek a tárgyakhoz történetet és hasítottak ki magukból szereplőket. Helyspecifikus regény? Talán igen.
Azok pedig, akik továbbra is ragaszkodnak ahhoz a közérzeti tényhez, hogy kiállítótérben olvasni kényelmetlen – az olvasósarkok és ülőalkalmatosságok ellenére – katalógusba fűzve magukkal is vihették (vagy már az Amazon-ról is megrendelhetik) a valóban személyes írásművet.
A The Best American Book of the 20th Century a Société Réaliste mashup regénye, amelynek gondozását, kiadását és bemutatását a holland Onomatopee Project tartotta kézben. A könyv az “esztétikai rablókapitalizmus” mesterpéldánya, ambíciózus és sikerorientált. Szövegteste más szövegeket kannibalizál és hegeszt össze a népszerű zsebkönyvsorozat irodalmi klasszikusaitól kölcsönvett millió kis darabból, egy sajáttá tett új egésszé. Első mondata az 1900-as év amerikai bestsellerének első mondata, a második mondat a lista második helyezettjétől átemelés, a harmadik a harmadiktól és így tovább. Egy bekezdés így tesz ki egy évet, tíz bekezés egy fejezetet (=egy évtized), a könyv egésze pedig ezzel a rőffel mérve az amerikai irodalom egy századának felel meg. A művészek az algoritmust találták ki, azután az egyes mondatok beillesztése szinte – némi kutatómunkával – már magától ment. A hatalmasra duzzasztott vendégszöveg-állomány újracsomagolása egy elbeszélő egységbe azt a megfontolást veti fel, hogy Pearl S. Buck, Sinclair Lewis, Ernest Hemingway, Margaret Mitchell, Ayn Rand, John Steinbeck, Daphne du Maurier, J. D. Salinger, Stephen King és Toni Morrison végsősoron ugyanarról a story-ról beszélnek? Úgy pörögnek le szemünk előtt a leghíresebb első mondatok, mint Pálffy György Final Cut-jának jelenetezése, amikor az Elemi ösztön Sharon Stone-jának szexi lábtartáscseréjére a Psycho Anthony Perkins-ének tekintete néz fel, majd a Metropolis démona kacsint rá egyet. A poptörténelem visszahozza a hitet, hogy minden széttartónak gondolt részlet iránya egy.
Az eindhoven-i bemutató átforgatta ezt a logikát a térrendezésbe is: a raklapokon egymásra hányt könyvkészlet installálása kiárusításra emlékeztet, összetapasztva a tömegtermelt kulturális árut az annak kijáró ‘olcsó’ címkével.
A Kis Varsó- és a Société Réaliste-könyveknek a fentiekből következően, semmi közük egymáshoz, sőt nem is lehetnének különbözőbbek. Kivéve, hogy közel azonos idejű megjelenéssel, konceptuális művekként szólnak hozzá az egyik legkomolyabb és legvitatottabb irodalmi műfajhoz, a regényhez. A regény műfaját pedig az irodalom szakadárabb bennfentesei is sűrűn elmarasztalják. Reformpárti kritikusai (Kenneth Goldsmith, David Schields) értetlenül állnak a 21. században is flaubertiánus módon szépen megírt szövegek és gondos cselekményvezetések felett. Azokat a változásokat és fejleményeket kérik számon az írott nyelven, amelyek a képzőművészetben (kollázs), a videóban (montázs) és a zenében (hangminta) már évtizedekkel korábban végbementek. A digitális kor szövegképzése a neológok szemében elsődlegesen a menedzsment volna (másolás, beillesztés, szerkesztés, kisajátítás, sampling, remix stb. eljárásaival), tökéletes agytrösztje pedig a magát választásokkal, kiemelésekkel és döntéshelyzetekkel keretező kurátor.
A 19. századi regény és alkotó géniusza, a szerző nehezen, de túlélte a következő századot. Az eredetiséggel, a koherenciával és a sztorival szembeni legnagyobb fegyvertények, a plagizálás, a kollázs és nem-lineáris narratíva, az új század új hangjának keresése érdekében végzett trónfosztó kísérletek. Walter Benjamin Das Passages Werk-je, Ezra Pound Canto-ja, David Schields Reality Hunter-e, Kenneth Goldsmith Uncreative Writing-ja vagy Jonathan Safran Foer Tree of code-ja, vagy nálunk Esterházy Péter életműve azok a lazán kiragadott állomásai ennek az útkeresésnek, amelyekkel az irodalmi korpusz felzárkózott a többi művészeti ágak e téren szerzett óriási előnyéhez képest. Godard Histoire(s) du cinéma-ja, vagy Christian Marclay The Clock című videója a mozgóképben, a hiphop vagy a plunderphonics irányzatai pedig a zenében mutatták meg azt, hogy az eredeti tartalomelőállítás mellett az alkotói tevékenységnek milyen más konstellációi lehetségesek. Ehhez a kísérleti irodalomhoz járult hozzá idén a hazai konceptuális művészeti szcéna két legjelentősebb kollektívája egy-egy “saját”, fenntartásokkal kezelt – regénnyel. A médiára átnevelt olvasási szokásaink, eldobható tartalom-fogyasztásunk párbeszéde ez a könyvvel, s ez, mint téma, a művészetben is egyre érdekesebb. Neked mennyi időd van arra, hogy Kerouac-ot gépelj?
A cikk lejjebb folytatódik.
