A lockdown-t számos más múzeumhoz hasonlóan a Louvre is igyekezett kihasználni időszerűvé vált felújítási munkák elvégzésére. E munkák keretében kapott új burkolatot és falfestést a múzeum egyik reprezentatív terme, a Salle des Bronzes, ahol eddig főként görög bronzokat állítottak ki. A terem valóban megérett a felújításra, hiszen gyakorlatilag 90 éve nem nyúltak hozzá. A falak eddigi egészen világos pasztellszínét egy meglehetősen intenzív vöröses bordó, az ugyancsak világos mészkőburkolatot pedig sötétebb tónusú parketta váltotta fel, ami nemcsak a terem egész hangulatát változtatta meg, hanem a fényviszonyokat is. A felújítást komoly kutatómunka előzte meg, amit a francia történelmi műemlékek Louvre-tól független főépítésze, Michel Goutal irányított; a terveket egy erre illetékes műemléki bizottság hagyta jóvá, elfogadva azt a koncepciót, hogy a színek a XIX. századi festmények jellegzetes színvilágát tükrözzék. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a termet a XIX. században, a II. császárság idején alakították ki etruszk régiségek elhelyezésére.
Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha ugyanez a terem bő egy évtizede, 2010-ben nem kapott volna új mennyezeti festményt. A múzeum egyes fontosabb termei hasonló festményeinek elkészítésére az idők során már többször kérték fel a maguk korának jelentős művészeit – így többek között Eugène Delacroix és Georges Braque is kapott hasonló megbízást. Ezt a gyakorlatot követve bízták meg 2007-ben Cy Twomblyt, a neves amerikai absztrakt festőt a Salle des Bronzes 350 négyzetméteres mennyezeti festményének elkészítésével – még nem tudva, hogy ez az akkor már 80 körül járó mester utolsó nagyobb szabású munkája lesz. Twombly örömmel vállalta a feladatot, már csak azért is, mert a teremben kiállított anyag súlypontját képező görög szobrászat nagy kedvencei közé tartozott. A „görög tematika” miatt választotta alapszínnek az Égei-tenger vizére emlékeztető kéket és helyezte el a kompozícióban ókori görög szobrászok görög betűkkel írt neveit. Twombly alig egy évvel élte túl monumentális művének elkészültét, így az már nem tudható, legfeljebb sejthető, hogyan reagálna, ha látná, miként változott meg az utóbbi hetekben az a környezet, amibe ő a művét megálmodta. Ha szabad ilyen feltételezésekbe bocsátkozni: aligha tetszene neki.
A nagyközönség még nem láthatta az újjávarázsolt termet – megnyitását májusra tervezik, de a múzeum egyelőre zárva tart –, ám manapság szinte semmi nem maradhat titok, így a jelenleg még berendezésre váró teremről titokban készült fotók is eljutottak már a tengerentúlra, a Twombly hagyatékát gondozó és jogait kezelő alapítványhoz is. Enyhén fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy ott nem voltak lelkesek a változásoktól. Olyannyira nem, hogy azonnal levelet küldtek Jean-Luc Martineznek, a Louvre igazgatójának, majd három nappal később, mivel addig nem érkezett válasz, Roselyne Bachelot-Narquin kulturális miniszternek is, amiben nem kevesebbet, mint az eredeti állapot azonnali helyreállítását követelik, ellenkező esetre határozott jogi lépéseket helyezve kilátásba. Ez nem üres fenyegetőzés volt; sajtóértesülések szerint az alapítvány máris pert indított Twombly szerzői jogainak megsértése címén. Az alapítvány nemcsak a terem új arculatát kifogásolja, hanem azt is, hogy erről nem egyeztettek velük előzetesen, sőt, még csak nem is tájékoztatták őket.
Az a nyilvánosságra került információk alapján egyértelműnek tűnik, hogy a Louvre eljárása nem volt túl körültekintő. Az, hogy a végrehajtott lényeges változtatások szerencsések-e, illetve inkább rontottak, vagy esetleg javítottak Twombly mennyezeti festményének a terem egészéhez való illeszkedésén, megítélés kérdése. Vincent Pomarède szerint, aki a múzeum igazgatóhelyettese, az újjávarázsolt környezet csak tovább erősíti a Twombly-mű hatását. Pomarède úgy véli, az alapítványnak addig semmiképp sem szabadna a mű „elrontott” környezetéről beszélnie, amíg képviselői nem látták saját szemükkel a megújult termet, hiszen annak auráját nem lehet egy fotó alapján megítélni. Persze, távolról sem mindenki ért vele egyet; az egyik művészeti folyóiratban például azt írták, a terem most egy pizzéria benyomását kelti. A Twombly Alapítvány főleg a falak színével nincs kibékülve; mint írják, „a mélyvörös teljesen szétrombolja az érzékeny és emlékezetes installáció egyensúlyát”. Az alapítvány ügyvédjének levele „csúnya munkáról, elfuserált anyagokról” beszél, a falak színét pedig egyenesen aberrációnak nevezi.
A Le Monde-ban ugyanakkor olyan olvasói levél is megjelent, ami szerint igazából nem az újjáalakított teremmel, hanem Twombly művével van a baj. „Twombly nem egy Michelangelo”, írja a levél szerzője és szerinte nem a termet kell visszaalakítani, ahogy azt az alapítvány követeli, hanem Twombly munkáját kéne elcserélni egy amerikai múzeummal egy Renoir-ra.
A kérdésnek stíluskritikai-esztétikai vonulata mellett természetesen van egy jogi oldala is – annál is inkább, mivel az alapítvány szerződésszegéssel vádolja a múzeumot. Martinez szerint az alapítvány, amivel a Twombly-mű elkészülte után 10 évig semmilyen kapcsolatuk nem volt, most megpróbálja „megfélemlíteni” a múzeumot. Az alapítvány igényét ahhoz hasonlítja, mintha egy festő bemenne egy lakásba, ahol ki van függesztve egy műve és követelné, hogy a tulajdonos az egész lakást rendezze át, mert nem tetszik neki az a kontextus, amibe a kép ott be van ágyazva. A Twomblyval kötött szerződés tárgya a mennyezeti festmény, hangsúlyozza, és nem az egész terem, ráadásul szerinte egyértelművé tették a művész számára – mint ahogy minden más, a múzeum felkérésére dolgozó művész számára is – hogy a „múzeum egy élő, folyamatosan változó organizmus” és a szerződés is rögzíti, hogy „a muzeográfia idővel változhat”, mint ahogy arra, a művész által is tudott módon többször sor került már a múltban is. Martinez az ügyet szélesebb kontextusba is helyezi, megosztva azt az aggodalmát, hogy az ügy más, alapvetően nem a kortárs művészetre koncentráló múzeumokat is vissza fog tartani attól, hogy kollekciójukba egy-egy kortárs munkát is beillesszenek. Nem hiszi, teszi hozzá, hogy ez lenne az alapítvány célja, de ezt fogja elérni.
Azok, akik a Louvre jelenlegi vezetőin kívül eddig megszólaltak, a vitában többnyire az alapítványnak adnak igazat. A legtekintélyesebb közülük Sir Nicholas Serota, a londoni Tate múzeumok egykori legendás igazgatója, aki ma „nyugdíjasként” is több fontos funkciót tölt be és szavának most is súlya van. Igaz, ebben az ügyben ő sem tekinthető semlegesnek, mert történetesen tagja a Twombly Alapítvány elnökségének is. Mindenesetre elég keményen fogalmaz: „A festmény design-ja és tónusa a terem jellegére és fényeire, valamint tartalmára reflektál. Twombly számára a terem egységes egész. Ha ez nem a XX. század egyik nagy festőjének arculcsapása, akkor nem tudom, mi számítana annak”. Nyilatkozott a Louvre két korábbi vezetője is, akiknek annak idején fontos szerepük volt Twombly felkérésében, de nem zárható ki, hogy az ő mondandójukat a küszöbön álló személyi döntéshez való viszonyuk is motiválta. Henri Loyrette, a múzeum egykori elnöke szerint az új színek és a parkett elcsúfítják a termet, míg Marie-Laure Bernadac korábbi kurátor, aki könyvet is írt Twombly eme művéről, a terem arculatának megváltoztatását váratlannak és elhibázottnak nevezte.
A vita, illetve adott esetben a per kimenetele meglehetősen bizonytalan. A felek között zajlik ugyan valamiféle párbeszéd, de, legalábbis a nyilvánosság felé, a Louvre és a Twombly Alapítvány is elég elszántnak tűnik. A két szélsőséges megoldás – a festmény eltávolítása vagy a terem felújítás előtti állapotának visszaállítása – elég valószínűtlennek tűnik, kompromisszumot közöttük pedig nem könnyű találni. A Louvre feltehetően nehezen fogja tudni kikerülni, hogy valamilyen békítő gesztust tegyen, ami lehet akár valamilyen „belenyúlás” a terem jelenlegi megjelenésébe, vagy egy, az alapítvány számára vonzó, nem közvetlenül ehhez a műhöz kapcsolódó megállapodás , például közös projektekről. Nem kizárt, hogy akár éveket is kell várnunk, mire ez kiderül.
A nyitókép forrása: fxreflects.blogspot.com
