Több, mint két évszázaddal ezelőtt Berlin fő útvonalán Békekapunak (Friedenstor) tervezte, emelte és keresztelte el Langhans német építész azt a jelképpé vált műemléket, amelyet később Brandenburgi Kapu néven ismert meg a világ. Ormát Schadow szoboregyüttese is ennek szellemében ékesíti: Eirene görög istennő behajt négyesfogatán a városba és alatta az antikizáló attika domborművén is ő hozza a békét. Még a déli melléképületen Mars hadisten is az ő parancsát teljesíti, amikor kivont kardját a hüvelyébe helyezi vissza. Sajnos, az időközben eltelt századok alatt ezzel a szimbólummal többször is visszaéltek, a sorozatos és váltakozó kimenetelű porosz-francia háborúskodásoktól kezdve a harmadik birodalom katonai parádéjain át a kapitulációt követő négyhatalmi megszállásig és a vasfüggöny két világot hermetikusan elválasztó határzónájáig. A kedvező változást az ominózus falbontás, majd az ország és a város 1990-es újraegyesítése hozta meg az évtizedeken keresztül átjárhatatlan kapu történetében.
A „Wende” vagyis a fordulat évében fordult meg először a kapu keleti és nyugati felén élő berliniek fejében, hogy a porosz metropolis szívében, lehetőleg az egykori választóvonal mentén közös meditációs teret hozzanak létre. A civil kezdeményezők 1993-ban alapították meg „A csend terme Berlinben támogatói körét” (Förderkreis Raum der Stille in Berlin e.V.), amelynek tagjai materialisták, vagy bármilyen vallásúak (a különféle keresztény egyházak híveitől kezdve a zsidó, muszlim, buddhista, hindu, Bahá’i és szíkh felekezetekig), ahányan, annyiféle foglalkozásúak és minden nap társdalmi munkában látják el a teremőrzést vagy az egyéb, rájuk háruló feladatokat. Védnökségét a nagy tekintélyű idős politikusnő – Dr. Hanna-Renate Laurien – a képviselőház akkori elnökasszonya vállalta magára. A berlini szenátus felajánlásával a tulajdonát képező Brandenburgi Kapu északi szárnyában nyílhatott meg 1994. október 27-én a szóbanforgó terem. Célja, hogy a megosztottság és szembenállás előző helyén a testvériség és a tolerancia színterévé váljon, ahová bárki, bármikor betérhet – származásától, bőrszínétől vagy világnézetétől függetlenül –, hogy a nagyváros forgatagában és modern életritmusunk rohanásában néhány percnyi nyugalomra találjon.
Az enteriőr kialakítása ennek megfelelően a lehető legsemlegesebb. Az előfolyosón a kék falra a Béke szót írták fehér betűkkel a világ nyelvein – az olasz származású Paul Corazolla berlini galériás tervei szerint – akinek japán felesége néhány kisebb terméskövet helyezett el a sarokban a távolkeleti sziklakertek stílusában, Franz Prentke jezsuita páter pedig szájára helyezett mutatóujjal reliefmaszkot tervezett, hogy hallgatásra intse a belépőt. A tulajdonképpeni Csend Termében natúr padlóborítás és falburkolat valamint elsötétítő függöny teremt meghitt atmoszférát és modern formatervezésű székek szolgálják a kényelmet. Egyetlen ékessége – mint afféle modern és univerzális „oltárkép” – a budapesti G. Hager Ritta textilművésznő egész falat betöltő, elvontságba hajló gyapjúszőnyege, amelyen mintha sűrű erdő stilizált fáinak törzsei mögül törne át a derengő napsütés a tisztás egén. Habár az absztrakt kárpit korlátlanul teret enged az egyéni fantázia szabad szárnyalásának, de ugyanakkor egyértelmű üzenetet is közvetít : a fény diadalát a sötétség felett. Az már csak a szerencsés egybeesések összjátéka, hogy a Nemzeti Színház sejtelmes belsejű Zikkurat Galériájában most október 4-étől látható Emlékezet címmel egy kollektív textilkiállítás keretében G. Hager Rittának épp az a régebbi gobelinje, amelyet annak idején véletlenül megláttak a német illetékesek és az ominózus berlini faliszőnyegnek az előképe lett.
