Wagner István: A divatfotós üzenete

Jól jellemzi rohamos léptekkel globalizálódó világunkat, hogy az osztrák fővárosban a francia fotográfus emlékkiállítása angol címet kapott. Guy Bourdin (1928–1991): A message for you – olvasható az egybeírott nevű KunstHausWien június 22-ig látogatható vendégtárlatának plakátján, amely első ízben mutatja be az európai hírű mester életművét az itteni látogatók számára.A divat metropoliszában, Párizsban született, így szinte predesztinált volt arra, hogy a szeszélyesen változó módi „fényképes krónikásává” váljon. Fáradhatatlan tevékenysége több, mint három évtizedet ölelt át. A szakértők szerint a hetvenes évek elejétől számítható az a fordulat, amikor sajátos látásmódjából fakadó ábrázolási formája más pályatársai számára is szembeszökő, sőt, követendőnek tartott áttörést hozott a való világ „leképezésének” folyamatában. Ez pedig áttételesen mihamarabb a képeslapok olvasóinak és a tárlatlátogatók egyre népesebb táborának látáskultúráját is meghatározta, ízlését is nevelte. A meghökkentéstől az átszellemültségig ívelt ez a pálya, amely az említett korszak vizuális művészetében másokkal összetéveszthetetlen témaválasztáshoz és stílushoz vezetett. Főműveiért élvonalbeli múzeumok és kiállítóhelyek vetélkednek, privát galériákkal vagy magángyűjteményekkel karöltve. Életműve mindmáig szinte ellenállhatatlan inspirációs forrás kortárs művészeink számára. Olyannyira, hogy Madonna 2004-es Hollywood-videója szinte egy-az-egyben vett át tőle bizonyos elemeket, amelynek nyomán hagyatékának örökösei joggal vádolták be és a nagy port felvert per sikeresen meg is nyerték. Nem véletlenül emelték ki például a plakátra és a leporello borítójára Lépcsőfokok című döbbenetes kompozícióját, amely rögtön magára vonja és hosszasan fogva tartja az érdeklődő tekintetét. Az 1979-es őszi cipődivat ürügyén két, térd alatt levágott csinos női láb lépdel felfelé a hófehér márványlépcsőn mustársárga magassarkú cipellőben, ezzel a drasztikus fogással összpontosítva a lényegre a figyelmet. Az esztétikus és ugyanakkor praktikus látvány önmagáért beszél, ehhez mindenféle szöveges kommentár felesleges. Noha majdnem másfél évtizeddel korábbi keltezésű, legalább ennyire falragasszerűen frappáns a Vörös kalap 1965-ből, amelyen a távol-keleti hagyományok adhatták az alapötletet. Szabályos háromszög hátkivágású fekete „kimonóban” merev téglalap alakú piros fejfedőt visel a képzeletbeli „gésa”, ráadásul a fotó bátor képkivágása is csak a lényegre irányul, mint a minimal-art iskolapéldája a fotóművészetben. Ebben az esetben lehet igaz a közmondás, miszerint „a kevesebb több”. Ketten vannak viszont az 1977 őszén készült Mistress & Maid fekete-fehér kontrasztokra épűlő kompozícióján. Itt a két modellnek szerepjátszásra is lehetősége nyílik az unatkozó úrnő és az odaadó szobalány párosának sztorija kapcsán, aki a selyemkanapén heverő dáma lába elé térdelve csatolja fel alázatosan szandálja bokapántját. A helyzet még tovább bonyolódik 1978 tavaszán a Körömlakk kapcsán. Itt már hármas osztatú a kép felépítése: miközben az előtérben kinagyítva vörös körmű kéz tart egy fekete-fehér felvételt, amelyen csinos manöken halad öles léptekkel az üzlet kirakatsora előtt, a fotó alól „kilóg a női láb” eredetije is természetes színekben és méretben, a napsütötte utcán. A találomra kiragadott ízelítők sorából talán a legmozgalmasabb a Delfin, 1976 tavaszának fürdőruhaviseletéről. Lendületes felépítésű és csillogó-villogó felületkezelésű, monumentális szabadtéri hal-plasztika hátán kapaszkodik a manöken elnyúlva, egybeszabott piros dresszt viselve. Az élesen tűző nap fénye mellett ez a meleg szín erős konrasztot képez az ég kobaltkékjének képi hátterével, a további szándékos elidegenítő effektust pedig a modell magassarkú cipője garantálja, elvégre normál körülmények között senki sem „lovagol” ilyen öltözetben a delfin nyakában. A több, mint háromszáz kép között az ötvenes évekből vintage (vagyis eredeti példány, a művész korabeli, saját kezű levonata) éppúgy található mint későbbi másolat, ezt követően a hetvenes évek elejétől polaroid-fotó mellett számos film is felbukkan. A neves divatfotós legféltettebb műhelytitkaiba is bepillantást nyerhetünk utólag, a szintén kiállított rajzvázlatok vagy szöveges feljegyzések alapján. Ilyen előzmények után az is meglepetésnek számít, hogy ez a belevaló, sőt, bizarr alkotó milyen visszafogott és eltűnődő sötét, vastag keretes szemüvege mögött, mennyire bezárkozó karakternek tűnik személyes archívumából előkerült, 1965-ös fekete-fehér önarcképén, amint állig gombolt fekete ingben és zakóban könyököl egy puritán kőmellvédre, ami szinte pajzsként védelmezi a potenciális nézőtől.