Privilegizált helyzetbe került Joel Meyerowitz, amikor sikerült meggyőznie az illetékes hatóságokat fotográfiai projektjéről. A 2001. szeptember 11-ei merénylet után egyesegyedül ő kapott ugyanis engedélyt a romeltakarítás keserű hétköznapjainak rendszeres megörökítésére a 2001-es és 2002-es esztendő folyamán.
Így halmozódott fel az úgynevezett World Trade Center Archive anyaga, amelyből aztán tavaly szeptemberben az Aftermath (Utóhatás) című albumot publikálta. A válogatás most először került át Európába, a salzburgi Mönchbergen székelő Museum für Moderne jóvoltából, ahol június 24-éig látogatható. A hetvenedik évéhez közeledő amerikai fotogoráfus az újabbkori fotótörténet klasszikusának számít immár hazájában, de az Óvilágban még kevésbé közismert. Ezen próbál változtatni az osztrákok kezdeményezése, amelynek alapján – mintegy időbeli és hangulati ellenpontozásként – 1970 és 1980 közötti színes felvételeiből is láthatunk kollekciót Out of the Ordinary (Kitörés a szokványosságból) elnevezéssel New Yorkról és más amerikai városok hétköznapjairól, illetve azok névtelen kisembereiről – összesen kétszáz színes print erejéig.
Tulajdonképp a 2001 előtti, menetrendszerű életét élő „világfőváros” rendhagyó portréjának is nevezhetnénk a hetvenes évekből való pillanatfelvételeket, amelyeket spontánul kapott el az utcákon az alkalmi járókelőkről: fehérekről és színesekről, szegényekről és gazdagokról egyaránt. Egy közös vonás azért mégis van bennük: egy hajszálnyira valamennyien eltérnek a normálistól és a szürke középszerüségtől. Ráadásul a helyszín is jobbára a külváros, vagy valamelyik szabadidőcentrum és az ábrázoltak sem a „munka mezején” történnek, hanem hétvégén, illetve vakációban, esetleg a munkanélküliek és a hajléktalanok világában. Nála „maga az út a cél”, más szóval sajátos szempontból láttatja az amerikai társadalom egy specifikus szeletét, a mókuskerékből önként kiszállt vagy kiszakadt emberek szemével. Városnéző kispolgári házaspár és tarkabarka hippi-társaság a szabadtéri koncerten, a divatáruház kirakata előtt játékos tiltakozásul nadrágját letoló ladino és a vurstliban magát még kövérebbre zabáló dagigyerek, önfeledten ölelkező szerelmesek és bandába verődött utcagyerekek… Hosszasan folytathatnánk a közismert sztereotípiák felsorolását, de Meyerowitz valahogyan egyéníteni tudja ezeket a mindenholi és mindenkori prototípusokat is.
A Ground Zero fotósorozatain pedig az a rendkívül érdekes, ahogyan közvetlenül a katasztrófa utáni apokaliptikus atmoszférától fokozatosan eljutunk segítségével „a nagy ürességig,” a kimerülten robotoló tűzoltóktól és fásultan kötelességüket teljesítő rendőröktől pedig elvezetnek a fotók a túlélés nélkülözhetetlen kellékeiig, az első csoportos pihenőkig, az első átmeneti sikerélményekig, a szemek sarkában vagy a szájak szögletében megbúvó első mosolyokig. Azt a képek láttán nehéz eldönteni, hogy mi a megrázóbb: a felhőkarcolók frissen kiégett, csonkán égre meredő váza avagy a romeltakarítás után a mélyben ásító óriás-gödör. Az viszont bizonyos, hogy a sorstragédia után itt is elkerülhetetlenül bekövetkezik a katarzis, mint a jövőbe vetett hit és az újrakezdés reménységének záloga. A sajtóban már a világot bejárt katasztrófa-felvételek mellett a vidéki Amerika békés hétköznapjainak „képes krónikája” a salzburgi bemutató előtt Párizsban vendégszerepelt, a Jeu de Paume tárlatán, mint a színes fotografálás új utakat nyitó kortárs amerikai mesterének európai premierje.