„Álarc”, „Tilalom”, „Ivászat” – olvasható többek között a fekete padlón fehér betűkkel, magyarul és oroszul, miközben az áttetsző kék válaszfalak talán az orosz tél sajátos szépségét, netán a brezsnyevi „pangás korszakának” ridegségét idézik, amelynek végső soron a színész-költő-dalénekes Vlagyimir Viszockij is áldozata lett. Már három évtizede nincsen közöttünk és most, születésének hetvenedik évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeum április 30-ig tartó emlékkiállítással tiszteleg előtte.
A tárlat címadása arra utal, hogy a legendás fenegyerek halála után a krími csillagvizsgáló asztronómusai a Mars és Jupiter között keringő, újonnan felfedezett kisbolygót kereszteltek el róla. A falakon és a vitrinekben sorjázó legkülönfélébb könyvek, újságok és folyóiratok, lemezek, hang- és képfelvételek, tévé- és mozifilmek, szobrok, jelvények és egyéb kultusztárgyak tömkelege javarészt most először látható nálunk. Sokszínű kavalkádjuk szavak nélkül is beszél arról, mennyire népszerű volt életében a Szovjetúnió-szerte és a határokon túl ez a megzabolázhatatlan és sokoldalú művész, korai halálával pedig még tovább nőtt rajongóinak tábora. Magam sem hittem volna, hogy nyolcszáznál több költeményt írt, amelyből életében csak egyetlenegy jelenhetett meg nyomtatásban. A világhírű moszkvai Taganka Színház feledhetetlen Hamletje (bocsánat, oroszos kiejtéssel Gamletje) nemcsak hazájában forgatott filmeket és tévésorozatokat, hanem a hetvenes évek közepétől nálunk is többször megfordult. Amikor Budapesten a Mr. McKinley menekülése című 1974-es filmben vendégszerepelt, a Magyar Televízió Költő a Tagankáról címmel forgatott róla rövidfilmet, amikor pedig színházi társulatával járt a magyar fővárosban 1976-ban, filmszalagra került A Taganka Budapesten. Mészáros Márta : Ők ketten című alkotása 1977-ben egészítette ki róla a honi „trilógiát”. Időközben egyre több verse látott napvilágot magyar fordításban, olyannyira, hogy három kötetet is össze lehetett állítani a válogatásokból : Tilalmakat szegve, Farkasösvényen valamint A végzet dalai címmel. Az elnevezések önmagukért beszélnek…
Az „össznépi Vologyának” is becézett Vlagyimir Viszockij 1980-ban bekövetkezett haláláig Jurij Ljubimov európai hírű és rangú színházi rendező első számú sztárja volt Moszkvában. Korai és váratlan távozása után még a szovjet fővárosba delegált magyar újságíró küldöttség fejére is hullott glóriájából egy halvány fénysugár. Miközben az orosz kulturális minisztérium illetékes bürokratái határozottan állították, hogy a Taganka társulata külföldön turnézik, ezért nem teljesíthető kitartó kérésünk a színházlátogatásra, kárpátaljai magyar kísérőnk „aknamunkájának” következtében Jurij Ljubimov még a hétvégi munkaszüneti napon is hamisítatlan szlávos vendégszeretettel fogadott minket igazgatói irodájában, teljes berendelt stábjával, fiús frizurájú és hosszúszárú szipkát szívó, hallatlanul művelt dramaturgnőjük – Inna Moriszovna Svarc – pedig konkrétan arról érdeklődött tőlünk, vajjon elkészült-e már Örkény István általuk várva-várt, legfrissebb kézirata ? Ilyen naprakész tájékozottság és a felénk irányuló rokonszenv láttán az ember nem tehetett mást, csak csendesen meghatódott és titokban önkritikát gyakorolt, hogy bár mi ismerhetnénk ilyen alaposan „a nagy testvér” kultúráját. De akkoriban ezt a közeledést minden eszközzel igyekezett akadályozni a „pangás periódusa” a brezsnyevi érában. Ez a „kései sirató” a Károlyi-palotában most méltó főhajtás a gyertyát mindkét végén égető zseni emléke előtt.