Wagner István: A sokrétű Helge Leiberg

A hazai közönség a rendszerváltás után ismerhette meg a negyvenes
éveiben járó berlini képzőművészt. 1991-ben forgatta magyar-német
koprodukcióban a Haláltánc / Totentanz című balladisztikus művészfilmet
a budapesti Nagycsarnokban Jancsó Nyika operatőr Kőniger Miklós
rendezésében.
Fellépett benne Lőcsey Jenő balett-szólista vagy Kishonti Ildikó színésznő mellett Helge Leiberg festő is, aki tulajdonképpen önmagát alakította. Vörös és fekete festékkel vitt fel sokméteres hófehér végvásznakra stilizált pálcika-figurákat a középkorban Európa-szerte elterjedt, bibliai eredetű példabeszédről. Ezeket 1992-ben a film vetítése mellett bemutatták a Budapest Történeti Múzeum patinás falai között is.
Még ennél is látványosabb volt 1993 szeptemberében ennek folytatásaként egy berlini kooperáció. Az ottani Magyar Kultúra Házának kiállítási referenseként rendezhettem meg a foyerben Sugár György forgatáson készült werk-fotóinak kamaratárlatát, majd a szomszédos moziteremben a filmet vetítettük, velünk szemben pedig az Alexanderplatzon a középkori Marienkirche evangélikus lelkipásztora lett a partnerünk, mivel egész Berlin legrégebbi műemlék-templomának előterében egy gyönyörű középkori Haláltánc-freskó látható. A gótikus hajóban az oszlopokra vagy a falakra függesztettük illetve a szószékről és a karzatról eresztettük alá a monumentális „kép-lepedőket”. A magunk részéről nem szűntünk meg csodálni a pap és a hívek példás toleranciáját, az obligát halál-motívum ellentételezéseként még az ölelkező szerelmespárok erotikus jeleneteinek esetében is, ráadásul az ünnepélyes megnyitóbeszédet a német főváros akkori szocialista párti kulturális szenátora tartotta.
Ez a komplex műfajú és több színhelyű performance nem jelentett újdonságot Helge Leiberg számára. Az eredetileg NDK-állampolgárnak született alkotó ugyanis a drezdai képzőművészeti főiskola 1978-as elvégzése után szabadúszóként próbálta ki sokfelé irányuló érdeklődését éveken át : jazz-muzsikát játszott egy bohém zenekarban, reális filmrészleteket vágott össze átfestett és csak festett felvételekkel, majd mindezt élő táncosok testére vetítette különféle performanszokon, amelyekről könyveket állított össze saját kiadásában. A nyugtalan kísérletező 1984-ben áttelepült Berlin nyugati körzetébe, Charlottenburg  múzeumi városnegyedébe, hogy szenátusi ösztöndíjjal teljesíthesse ki folyton újat kereső munkásságát. Carrarai tanulmányútja után terrakotta és kerámia szobrokkal folytatta – amelyeket szintén „pálcika-alakokká” stilizált, de Giacomettinél valamivel testesebben -, aztán mindezeket bronzba öntötte és zöldesre patinázta. Az ezredfordulón a hannoveri Expó német pavilonjában élő festészeti vetítést vállalt „A Mester és Margarita” operaváltozatának bemutatóján. További, más jellegű performanszainak színhelyei: a világhírű lipcsei Gewandhaus („Im Stein” vagyis „Kőben” címmel), a nem kevésbé híres salzburgi Ünnepi Játékok („Medea-Stimmen” azaz „Medea-hangok”), illetve a saarbrückeni Zenei Fesztivál („Masse und Macht” – „Tömeg és hatalom” elnevezéssel) és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást.
Most viszont „Time Break” („Korszak-váltás”) összefoglaló címmel a párhuzamosan Berlin-Szöul-Peking székhelyű, Michael Schultz vezette kortárs galériában láthatóak a német főváros nyugati térfelén legújabb művei február 28-ától április 18-áig. Ezúttal is nagy méretű lenvászon pannóin tulajdonképp következetesen folytatja társadalmi felelősségérzettel telített, áttételesen politikai utalásoktól sem mentes, világosan levonható erkölcsi tanulsággal járó kompozícióinak sorát. Közöttük jelenleg is akadnak – akárcsak korábban – szorosan összetartozó ikerpárok vagy középkori szárnyasoltárokra emlékeztető triptichonok. A különbség legfeljebb annnyiban érhető tetten, hogy a fehér alapon vörös-fekete vagy vörös alapon fehér-fekete sziluettek erősen kontrasztos és emiatt plakatívan ható változatai helyett most árnyaltabban viszi fel az alapra az akril festéket, az eddigi színek mellé pedig belépett a lila is, főleg viharos hangulatot keltő háttérként. A heves gesztusokkal felvitt széles ecsetvonások drámaiságát a szándékosan piros csorgatások fokozzák tovább, amelyek leginkább fröcskölő vérre emlékeztethetik a nézőt, liturgikus vagy rituális értelemben éppúgy, mint merényletektől és háborúskodásoktól terhes korunk adekvát leképezései gyanánt.