Wagner István: A szépség óhajtása

Ezzel a címmel látható augusztus 3-áig a Magyar Nemzeti Múzeumban egy rendkívül érdekes tárlat a honi öltözködéskultúráról 1700 és 1815 között. A rendezvény még ennél is sokrétűbb, mert a korabeli irodalomtól a lakberendezésen át a kertművészetig terjed figyelme, a legyezők és tajtékpipák figurális ábrázolásai, továbbá a díszfegyverek és kitüntetések révén pedig bepillantást nyerhetünk a történelmi események magánéleti vetületeire is.Miközben a korabeli emlékiratirodalom maradi öregjei a nyugati „náj módi” nemzeti hagyományokat bomlasztó hatásáról füstölögtek egyoldalúan, Amadé, Csokonai és Verseghy szerelmi lírája pedig a reménykedő, boldog vagy gyötrődő szerelem húrjait pengette, a mindennapi gyakorlatban a nemesség és a polgárság többsége mepróbálta józan ésszel összeegyeztetni a nemzetközi modernséget a hazai tradícióval. Miközben Krámer Sámuel 1783-as olajfestményén Tolna megye főispánja, Tihanyi Tamás félig magyaros „frakkmentét” hord a rangját is jelző fehér parókával, addig Teleki Sámuel gubernátor ruhatárából francia frakk került elő atlaszselyemből vagy bársonyból.. Egy 1770 körüli olajképen az aranyifjú és fehér parókás „sport-titán” Niczky István evezős ruhája állig szorosan gombolt csíkos anyag, nyakában sokszorosan körbetekert selyemsál és csipkezsabó, csuklóin pedig fodros-bodros mandzsetta. G. Adamscheck 1780 körüli színezett rézmetszetén „Ts. K. testörzö Magyar nemes seregbeli Tiszt” lovasképe a Mária-Terézia által alapított gárdáról nyújt vizuális információt. A gyerekeket „miniatűr felnőttnek” tekintették és ennek megfelelően is öltöztették a legutolsó divat szerint. A 19. század első évtizedében a bécsi udvar hivatalos öltözete az úgynevezett „Staatsrock” és otthon még a magyar urak házi köntöse is „slafrok” volt (a német Schlafrock „magyarosításából”), a hozzá tartozó bojtos hálósipkával együtt.
A „női oldalon” hasonló kiragadott példákkal szolgálhatunk. Az „ősök galériájának” ismeretlen festőktől származó egészalakos képein Haller III. Jánosné született Daniel Zsófia tetőtől-talpig magyar díszöltözékben örökíttette meg magát az utókor számára még az 1740-es években is, miközben már 1715-ben nyugati rizsporos parókát öltött nemzeti viseletéhez Nádasdy Ferencné – Schrattenbach Rosa Rebecca. Akár hiszik, akár nem, Európa-szerte már a 18. században is volt „zsákruha” (francia eredetiben „sac”), mint az empire udvari viselet símavonalú változata. A vitrinben a 18. század végéről egy elzászi főkötő fémszalaggal átszőtt selyemből, fémfóliával valamint fémfonalas vert csipkével és üvegyöngyös hímzéssel dekorálva, továbbá egy 1800 körüli linzi főkötő arany csipkével, flitterrel és hímzéssel díszítve a betelepült német ajkú polgárasszonyok hozományából a nemzeti identitás kifejezése mellett a nők családi állapotát is jelképezte alakjával valamint alapanyagával. Az északolasz Alpokban Gröden-Thal már a 17. és 18. században virágzó játékkészítő központ volt, amelynek termékeit vándorárusok terjesztették. Így került hozzánk 1810 táján az a tiroli divatbábú is, amely az ottani, korabeli népviseletet reprodukálja. Egy „szagos vízzel” illatosított rokokó budoárban a szépségflastrom felragasztásának titkaira is fény derül, akárcsak a bőségesen használt púder házilagos előállításának receptjére.
A legyezőket a Távol-Keletről szállították és a 16. század folyamán váltak általánossá kontinensünkön. A tárlat rendezői olyan tematikus sorozatot állítottak össze belőlük, amelyek a magyar korona 1790-es hazahozatalát ábrázolják Bécsből, ünnepélyes tömegjelenetekkel, egyben a korabeli arisztokrácia öltözködését is dokumentálva. A mesterien faragott tajtékpipák közül Jospehus Schätzl pesti ötvös 1765–67 között még Artemiszt, a vadászat mitológiai istennőjét ábrázolta, de Trencsénben Joseph Rettinger 1800 táján már reális történelmi eseményt örökített meg a francia királyi család elfogatásáról a forradalom idején. Ezzel nagyjából egyidős Jacob Roth állózongorája és Johannes Georgius Leeb líragitárja – mint a kor divatos hangszerei. A hölgyek varróasztalka mellett kézimunkáztak, egy 1796-os, selyemfonálból kötött pénztartó régies helyesírású felirata: „Ez ámbátor tsekély nem fényes ajándék ved jó neven mégis ne nézd a kézi miv rajta hogy tsak iljen hanem azt hogy a sziv amelj adja miljen”. A falakon fekete papírból kivágott vagy tussal körülrajzolt és festett árnyképek, amelyek már a 17. században megjelentek meg, de csak a 18. században terjedtek el  tömegesen. A 19. század első feléből való a Beniczky-família kőrisfából készült űlőgarnitúrája, amely otthonossá teszi a nemesi és polgári lakásokban egyaránt divatossá vált szalonok hangulatát…