A kínai császárok egymást követő dinasztiáinak évezredes műgyűjtő tevékenységéből a kései utókorra maradt kincseket őrzi Tajvan szigetén a Nemzeti Palotamúzeum. Az 1925-ben alapított intézmény világviszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik a maga több mint hatszázötvenezer műtárgyával. Ebből százhúszat válogattak össze a Kunsthistorisches Museum május 13-áig tartó vendégtárlatára, amelynek egyharmada most került először a határokon túlra.
A kollekció különlegességének számítanak a neolitikus kultúra (i. e. 3300–2100) rituális jade tárgyai. Ezekről utólag nem derült ki az, hogy gyakorlati célokat szolgáltak volna, sem pedig az, hogy ékszerként hordták annak idején őket. A tudósok manapság megegyeznek abban: a jade egész egyszerűen olyan értékes anyagnak számított az ősi Kínában, mint a nyugati világban a nemesfémek és a drágakövek. Így aztán nem csoda, hogy eleinte a kínai császárok pecsétnyomója sem aranyból, hanem jadéból készült. Később viszont nefritből faragták, mint például a Han-kori (i. u. 25–220) Bixie nevű négylábú mesebeli állatot, avagy sok-sok évszázad múltán, a Quing-dinasztia Quianlong periódusában (1736–1795) a három sárkány reliefjével dekorált példányt a következő felirattal: „Az Öreg pecsétje, aki még mindig a szívén viseli a kormányzás feladatait és népe sorsát egyaránt”. Egyébként éppen a szóban forgó császár életében tetőzött az ezer esztendős gyűjtőszenvedély, akit sokan az egyetemes történelem egyik legnagyobb mecénásának tartanak. Ő a hatalom gyakorlásának fontos részeként fogta fel a kulturális örökség megőrzését – mindenféle dinasztiaváltás, idegen elnyomás, avagy háborús zavargás ellenére – és császári főfeladatként kezelte, mint „mennyei küldetésének” beteljesítését.
Csipkeszerűen faragott, stilizált növényi vagy állati ornamentikával gazdagon díszített, rituális jellegű jade-tárgyak mellett vallási szertartásokon használt, monumentális méretű és patinás felületű bronzedények is szép számmal akadnak. Ezeket teljesítik ki az áttetszően vékony falú porcelánok és finoman zománcozott fajanszok változatos kollekciói. Ismét a virágkorból kiemelt példával élve: Quianlong császár lapos hasú, fedeles burnótos szelencéje üveg és elefántcsont (talpán valamint nyakán erősítő szegélyként) rafinált kombinációjából készült, rajta a zománcfestés egyrészt mértanias mustrasor, másrészt virágzó őszibarackfa ágak és hamvas gyümölcsök természethű ábrázolása, napsugársárga alapon, fekete tussal rajzolt kontúrvonalakkal. Az asztali vitrinekben és fali szekrényekben értékes lakk-munkák és gyöngyház berakások, elefántcsont intarziák és dús aranyozások, rézveretek és bambusz faragványok folytatják a sort kisebb-nagyobb csoportosításokban, alapanyag, rendeltetés továbbá kronológia szerint. A falakon egyrészt a jellegzetes papírtekercsek függőleges változatai díszelegnek kibontva, távol-keleti szokás szerint selyem alapra applikálva, tussal festett tájakkal, növényekkel, állatokkal vagy emberi figurákkal, sőt, egész egyszerűen csak elegáns és lendületes kalligráfiákkal. Még ezeknél is érdekesebb egy vízszintes és tizenkét méter hosszúságú „papírszőnyeg” az egyik terem fala mentén, teljes hosszában végigfutó polcra montírozva. A vásári sokadalom több száz parányi figurája különféle munkajeleneteket és életképeket ábrázol hegyeken-völgyeken át, a földjeiket művelő parasztoktól az árút szállító kereskedőkön át a piaci árusokig, avagy a búcsújáró szerzetesek csoportjáig. Ezt a részleget korai, értékes könyvritkaságok valamint egyéb kézzel írott, illetve nyomtatott dokumentumok teszik teljesebbé a világ egyik legősibb kultúrájának történelmi időben és földrajzi térben egyaránt távoli üzeneteként.
Az osztrák fővárosban vendégeskedő kínai rendezvény cseretárlatként jött létre. Előzőleg a távol-keleti szigeten láthatták az érdeklődők a „Nagy Habsburg műgyűjtők” elnevezésű kiállítást január derekáig, amelyen a Kunsthistorisches Museum állományából hatvanöt világhírű festmény szerepelt – Rembrandt Titus fiának portréjától Velasquez fehérruhás kis infánsnőjéig –, az európai történelem olyan kimagasló uralkodóinak mecenatúráját idézvén, mint I. Lipót és II. Rudolf császár, vagy Vilmos Lipót főherceg.