Az idén húsz esztendős évfordulóját ünnepli az
„Erdélyi művészek Leányfalun” elnevezésű kiállítási sorozat, dr. Szász István
Tas védnöksége alatt. A kerek jubileumra az évtizedekkel ezelőtt a Székelyföldről
Gödöllőre áttelepült, rangidős iparművésznőt – Bódis Erzsébetet –, valamint
nyomába lépett lányát – Katona Szabó Erzsébetet – hívták meg közös
kamaratárlatra.
A Helytörténeti Múzeumban a kettős textil-bemutató
szeptember 30-áig tart.
A két nemzedék között nemcsak az alapanyag használatában,
hanem a témavilág megválasztásában és a kivitelezési stílusban egyaránt
felismerhetőek az eltérések, még a laikus látogató számára is. Sőt, azonos
életmű esetében is megfigyelhető bizonyos változás, akár formában és
tartalomban, akár a koloritban. A kalotaszegi Zsobokon született Bódis Erzsébet
az ötvenes évek végén, kolozsvári diplomázása idején például a székely falusi
népélet hétköznapi munkajeleneteit űltette át faliszőnyegekre, a csíki viselet
piros-fekete kontrasztokban tartott dekorativitásával. Ezeket az 1957-es
alkotásokat színes fotókon idézik a bejárati folyosón, mivel a Játszó
gyerekeket és a Szénagyűjtőket azóta is a Marosvásárhelyi Múzeumban őrzik, míg
a Faültetők, illetve a Fonó leányok szintén hármas parasztasszonyi figurákra
tervezett formaritmusa különféle magángyűjteményekbe került. Eredeti viszont
Hunyadi János legendás alakját idéző tempera szőnyegterve, aki az archaizáló
kompozíció közepén áll páncélöltözetben, jobbjával kivont kardot emel a
magasba, jelt adva a csatára. A középkori falikárpitok modorában, a főhős
háromszor akkora, mint a tőle jobbra és balra ütközetbe induló török vagy
magyar harcosok. Feje fölött az ősi Corvin-címer hollóval, oroszlánnal, a
bordűrökön pedig oszmán félhold és turbán meg magyar vitézi sisak és
sor-csillag motívuma váltakozik egymással.
Bármennyire is érzékeny a fényre ez az eljárás, szakértő
szerzőjük jól őrízhette őket fél századon át, mert az első teremben a hatvanas
évek elejéről származó akvarellek annyira frissek, mintha a nyolcvanas évei
közepén járó művészasszony éppen most készítette volna őket a helyszínen és
olyan stilizáltak, mintha eleve szőttesek lennének. A legrégebbiek közül
egyformán 1962-es datálásúak a Tarka levelek, a Piros bokrok vagy éppen a
Mohák. Az utóbbi már régóta kedvencem és apró csillagvirágokkal teleszórt üde
zöldjét 1967-ben kivitelezett kész gyapjúszőnyegként is megcsodálhatjuk a szemközti
falon. A Késő ősz (1962), a Fenyők (1964) vagy az Almavirágok (1965) vízfestmény vázlatai
mellett a Virágos mező egyik-másik
florális mustráját a Kakasmandikó
(1965–66), valamint az Őszi kikerics
(1967) fali textíliáján láthatjuk viszont, külön és felnagyítva. A városi
embert ciklámenre emlékeztető, kecsesen lehajtott fejű mezei virágszál került
egyébként az elegáns, kétoldalas meghívó egyik felére, a Dunakanyarban az
erdélyi havasok tiszta lehelletét és a fenyvesek illatát idézve. A Deltai nádast (1967) viszont a Duna
torkolata ihlette a Fekete-tenger partján, ám engem a sárgás-barnás
árnyalatokban hullámzó növény-rengeteg, a szárai között megbúvó fehér
vízimadarakkal ó-egyiptomi piramisok falfreskóira emlékeztet…
Katona Szabó Erzsébet fél századdal ezelőtt „a kincses
városban”, Kolozsvárott látta meg a napvilágot,
és ott szerzett gobelin-oklevelet a hetvenes évek derekán.
Pályakezdőként a marosvásárhelyi bőr- és kesztyűgyár tervezőjeként életre
szólóan eljegyezhette magát ezzel az alapanyaggal, mert legfrisebb termése is
kizárólag erre szorítkozik. Szögletes szeletekből állítja össze kisebb-nagyobb,
elvont kompozícióit, amelyeken az absztrakt geometria konstruktivista szigorát
a földszínek finom tónusai avagy a kékes-zöldek melegebb árnyalatai oldják
jótékonyan. A második teremben a „főszereplő” az Esőáztatta francia kert (2002) bőr kollázsa, szimmetrikus
virágágyásainak barokkosan kacskaringózó mustráit mintegy madártávlatból
szemléli vagy képzeletbéli kastély ablakából kitekintve, felülnézetből
ábrázolja, csipkeszerűen luggatott betétei miatt reflektorral hátulról is
megvilágítva. Mellette ennél is korábbi a Levél
a tengerről (2001) hasonló technikával, de mély padlizsánlilákkal, míg
másik oldalán tavalyi datálású A kert
emlékezete, ugyancsak áttört részletekkel gazdagítva. A szemközti falon
vízszintes tagolású a Tenger–Sziget–Tenger
(2003) a reá olyannyira jelemző dohányszínekkel és türkizekkel, míg ennek
függőleges változata A Kert, a Tó „a
tenger és a szél szüntelen” (2005) kissé szokatlanul hosszadalmas és lírai
címadású példánya, sötétebb palack-árnyalatokkal és szürkéslilákkal kombinálva.
A vízalatti világ vibrálásában egy mereven kinagyított meánderes mustra
„visszaköszön” az ablak mellett is, ezúttal mint az azonos évjáratú Hommage à mediterraneum (2005) egyetlen
és központi motívuma, ennek egyformán kis méretű társa, a Táj–Részlet–Tenger (2003) pedig szintén szorosan illeszkedik
ebbe a ciklusba, koloritban és formában egyaránt. Végül dícsértre méltó
tárlatrendezői érzékkel, méltán kapott külön sarkot az In illo tempore… (2004), a latin „Azokban az időkben…” bibliai mondás idézése bőrkollázson, natúr
terméskő árnyalataival, mert középkori krónikák sárgult pergamen lapjait idéző
tónusai meredek lépcsősort, boltíves kapualjat, pártázatos vártornyot
formáznak. Bár első, felületes körülpillantásra úgy tűnhet, mintha „kilógna a
sorból”, de éppen egyedi jellege ellensúlyozza a jól bevált sztereotípiák
itt-ott uniformizálódással kísértő monotóniáját.
