Kádár Tibor Kolozsváron született hat évtizeddel ezelőtt, ott szerzett festőművészi diplomát és onnan települt át Veszprémbe a rendszerváltás küszöbén. Pályafutása során voltak absztrakt és figuratív periódusai – olykor nemcsak egymást váltva, hanem akár egymással egyidőben is. Most Karnevál után összefoglaló címmel az utóbbi két év tematikus olajfestményeiből mutat be válogatást a budapesti Európa Galériában december 31-éig.
A tavalyi vonulat biblikus ihletésű. Talán a legmeghökkentőbb az Utolsó vacsora sokalakos kompozíciója, amely egyrészt természeti környezetbe – a rossz idő előjelének tekintett, viharfelhős égbolt alá – helyezi a történést, másrészt az egész asztaltársaságot háttal állítja be a nézőnek és feltehetőleg Júdás az, aki alattomosan Jézus háta mögé húzódik, így akarva-akaratlan a szemlélő látószögébe kerül. (Az ember önkéntelenül is a romániai diktatúra kiterjedt besúgórendszerére gondol áttételesen, amely bármennyire jól szervezettnek tartotta magát, a közvetlen környezet előbb-utóbb rájött arra, hogy ki közülük a beépített „tégla” és a megfélemlítésre alapozott szisztéma sokáig működött ugyan, de egy idő után mégiscsak összeomlott). Az apostolok közül hármat külön is megfestett egész alakosan és monumentális méretben: Pál sík lapokká stilizált épülettömbök közül lép előre kiterjesztett karral – már-már megragadva a tárlatlátogatót –, Lukács alvó társaira mutat vádlólag – alulnézetből szinte szoborrá magasodva –, Máté pedig ültéből félig felemelkedve figyel, segítőkészen a földön fetrengő távoli embertársára.
Bár a moralizáló zsánerjelenetek itt sem hiányoznak – például Az öreg és a lány pénzen vásárolt szerelmet szimbolizáló középkori párosa – jóval vidámabb és dekoratívabb a Karnevál után kisebb-nagyobb vásznainak változatos sorozata. A néző nehezen tudja eldönteni, hogy a reneszánsz világba cseppent vissza, avagy inkább egy mai álarcos és kosztümös farsang turista résztvevője Velencében. A hírhedt méregkeverő Lukrezia Borgia még konkrét nevén nevezve, fedetlen kebellel suhan át gondoláján a Sóhajok hídja alatt és talán a Kerítőnő is kortársa lehetne, de a Király és királyné már tipikus karneváli szereplő, akárcsak a Rózsakalapos dáma vagy a Pillangós hölgy. Miközben rokokó ruhás nő hever a csónak alján, ölében menyétkével, az Átkelés tenyeres-talpas parasztlánya keményen markolja az evezőt, a Merengő fiatal turistája pedig mai overallban ül a móló szélén. A kiállítás plakátjára egy csörgősapkás udvari bolond került – akinek tiszte volt az uralkodó szemébe mondani akár a kényelmetlen igazságot is –, aztán a Játékokban ugyanez a szereplő egy madzagon rángatott vásári figurát táncoltat ujjai között, míg a Menekülő is azonos fiatal modellről készült, velencei miliőben. A mindent sejtelmesen belengő tengeri párában így mosódnak össze nemcsak a jellegzetes épületek sziluettjei és a karakteres figurák körvonalai, hanem a korszakhatárok is a reneszánsztól a rokokón át rohanó korunkig.