A barbizoni iskola francia festészetére adott sajátos nemzeti válaszként
az 1850-es esztendőktől egy évszázadon át tartott az osztrák piktúra
„Stimmungsrealismus” (hangulati realizmus) elnevezésű irányzata. Ezen
belül különféle periódusokat különíthetünk el. A korszak pozitivista
tudományos világképének eluralkodásával párhuzamosan a vizuális
ábrázolás fokozatosan váltott a romantikus szemléletről a
realisztikusra, aztán némi impresszionisztikus beszüremlés után a
századfordulón szecessziós, majd expresszionisztikus, később pedig
konstruktivista és minimalista hatások színezték az összképet.
Az osztrák természetábrázolás jellegzetes alakja volt Josef Stoitzner (1884–1951), aki az érintetlen alpesi hegyvidék monumentalitásától jutott el az emberkéz formálta „kultúrtájig” vagyis a havasi tanyák, legelők, szénaboglyák, erdőirtások és kitaposott gyalogösvények egészen hétköznapi valóságáig. A földrajzi környezet viszonylagos állandósága mellett a folytonos változást is rögzítette az év- és napszakok egymást követő ritmusában. Ami viszont közös nevezőre hozza valamennyi látképét és egyben bizonyos fajta metafizikus titokzatosságot is kölcsönöz nekik, az az emberi figura szándékolt és teljes hiánya. A művészdinasztia tagja elsősorban tanárként kereste kenyerét, kezdetben a grazi gimnáziumban, később pedig a bécsi festészeti akadémián, ahol korábban maga is végzett. Bár rendkívül termékeny grafikus és piktor volt egész életében, amekkora népszerűségnek örvendett a műgyűjtők körében, annyira elkerülte a kritikusok figyelmét, feltehetőleg szerény természete, visszahúzódó családi élete és persze konzervatív piktúrája miatt. Így egyetlen hosszabb tanulmányt közöltek csak róla, retrospektív tárlata pedig egyáltalán nem volt. Az utóbbi két évtizedben viszont – lassan, de biztosan – akkora kereslet támadt iránta a műkereskedelemben Európától Amerikáig, hogy eljött az ideje szakmai újraértékelésének is.
A Salzburg Museum vállalkozott most a hiány pótlására, gyakorlati és elméleti téren egyaránt. Egyrészt saját anyagából, másrészt az ország minden részéből összeszedett magántulajdonból, továbbá svájci utódai által őrzött hagyatékából illetve USA-béli privát kollekciókból mintegy nyolcvan főművét viszik most a nyilvánosság elé május végéig, három kategóriában: tájak, enteriőrök és csendéletek. A szabad ég alatt kifejtett tevékenysége mellett a lakásbelsők fele-fele arányban műteremrészletekre vagy parasztszobákra oszlanak, mint ahogy csendéletei sorában puritán festőszerszámok vagy dúsan terített polgári asztalok egyaránt felbukkannak. Utóbbiak esetében tovább bonyolítja az alapállást, hogy az előtér használati tárgyai, gyümölcsei és virágai illetve bútorai mögött rendszerint széles kilátás tárul az urbánus környezetre vagy a természeti panorámára a tágra nyitott ajtón, ablakon át. Az olajképekkel párhuzamosan pályafutása elejétől kezdve szívesen és hozzáértéssel készített színes fametszeteket, olyannyira, hogy ezek szerkezeti elemei még piktúrájára is visszahatottak. Így alakult ki a jellegzetes Stoitzner-féle, precíz, rajzos realizmus, amelyben a vonalas komponálásmód, a már-már architekturális szigor szerves egységgé olvad össze a vászonfelület kiterjedt színfoltjaival. Dekorativitás iránti érzéke az általános korszellem mellett részben azzal is magyarázható, hogy 1909-től a Secession aktív tagja volt. A teoretikus „fehér foltot” az első életműkiállítást kísérő, alapos katalógus tünteti el, kétszázhúsz szöveges lappal és másfélszáz egész oldalas oldalas képreprodukcióval.
Salzburg Museum
2010. január 30. – 2010. május 30.