Péreli Zsuzsa 1947. július 8-án látta meg a napvilágot Budapesten, tehát tavaly töltötte be hatvanadik életévét. Ehhez képest a Kogart úgyszólván „megelőlegezte szülinapját”, amikor 2004 őszén bemutatta összes termeiben retrospektív tárlatát, saját kiadású elegáns album kíséretében. Az Iparművészeti Múzeum pedig most Élet-Kép-Regény címmel „kissé megkésve” viszi a széles nyilvánosság elé életmű-kiállítását szeptember 14-ig, amelynek naprakészen precíz katalógusa ezúttal is a Kogart patronálásával jelenhetett meg.
A szecessziós műemléképület földszinti körfolyosóját teljesen betölti a másfélszáznál több mű. A korai olajpasztell portrékon a hatvanas évek legelején örökítette meg rokoni és baráti körét, amikor még festőművésznek készült. Az első faliszőnyeg Régiség címmel az 1976-os dátumot viseli, csak a közepe gobelin, a kerete géppel varrott textil kollázs, gyapjú és selyem szövet valamint csipke. Azóta viszont kizárólagosan saját kezűleg szövi otthonában falikárpitjait, jobbára több havi vagy egyenesen több évi munkával, de nem engedi sajnáltatni magát, mert bevallása szerint ezt nagyon élvezi. Az eltelt évtizedekre visszatekintve úgy véli, hogy sohasem voltak munkásságában éles határvonalak az egyes témavonulatok vagy stílusok között. Tulajdonképp a kilencvenes évek viszonylag kisebb méretű, hófehér papírplasztikái vagy annál tarkabarkább papírkollázsai is szelíden belesimulnak a monumentális gobelinek múzeális színvonalú sorozatába. Amikor pedig tavalyelőtt a kiadó felkérésére Petőfi Sándor: János Vitéz című elbeszélő költeményéhez készített tizenhét illusztrációt friss kolorittal, ez is inkább kalandos kiruccanás lehetett számára az akvarell első pillantásra és laikusok számára talán könnyednek tűnő, de annál nehezebben kezelhető műfajában.
Én már az előzetes sajtóbejáráson is legkedvesebb szőnyegemet kerestem és amikor ráleltem, úgy jártam vele, mint az idős felnőtt ismét viszontlátott gyerekkori emlékeivel. Mintha kissé színtelenebb lenne és időközben összement volna, tűnődtem magamban kissé csalódottan, de aztán rögtön magyarázatot is találtam: ezúttal félreesőbb helyre került és a világítás sem a legkedvezőbb. Ezért nem ragyog úgy, mint a memóriámban. Az előzmények 1989 temesvári „véres karácsonyáig” vezetnek vissza, sőt, valamivel annál is régebbre. A hetvenes évtized első felében az egykori osztrák-magyar monarchia most is soknemzetiségű garnizonvárosában könnyebb volt átvészelni a román diktatúrát, mint a homogén magyar metropolisokban. Legalábbis én mindig úgy éreztem, hogy egy-egy felülről ránk mért, jól irányzott sorscsapást itt együttesen fogott fel egy-egy román, magyar, sváb, szerb, bolgár vagy zsidó váll egymás mellett. Eklatáns példa erre, hogy a négy nyelven megjelenő megyei újságok szerkesztősége közös épületben volt és amikor áttelepülési szándékom miatt egyik napról a másikra kirúgtak a magyar napilaptól, rögtön megkerestek kollégáim a román, német és szerb kulturális rovatokból, hogy írjak külsősként számukra filmkritikát meg tárlatkrónikát és így nem haltam éhen. (Az már más kérdés, hogy hamarabb lehetett Izraelbe vagy az NSZK-ba emigrálni a valutában fizetett évi fejkvóta és tarifa miatt, mint a szomszédos, szocialista, „baráti” Magyarországra). Már fél évtizede a magyar kormánylapnál dolgoztam és épp ünnep előtti nagytakarításban voltunk, mikor váratlanul értem jött a fekete autó, hogy soron kívüli ügyeletbe szólítson. A szerkesztőségben én fogtam először a Timisoara Libera (Szabad Temesvár) rádió adását, miközben fotós kollégáim szörnyű felvételekkel tértek vissza dróttal összekötözött kórházi hullákról és töltényhüvelyeket hoztak nekem vigasztalásul. Ám számomra a legborzasztóbb az volt, hogy három napon át nem tudtam elérni telefonon családostól ott élő testvéremet és amikor végre meghallottam a hangját a vonal másik végén, mindkettőnknek elszorult a torka a zokogástól… Aztán a szétlőtt Bukarestbe repültem egy segítő szándékú magyar kulturális delegációval, majd a fal leomlása után Berlinbe kerültem referensnek a magyar intézetbe.
Közben Tahitótfalun Péreli Zsuzsa is afféle „hozott anyagból” kezdett neki 1989 – Temesvár elnevezésű szőnyegének. Az ominózus „véres karácsonyt” idézvén, feketére égett arcú ortodox Madonnát helyezett középre, aranyozott peremmel, a bizánci ikon mögött óarany szálakból szőtt mezőkben mindenféle romániai „talált tárgyak” függtek: pénzérmék és kulcsok, csokoládéformák és csörgők, fonáltekercsek és csöngettyűk. Egy erdélyi múzeumigazgató a saját telefonjából kiszerelt lehallgatót, úgynevezett „poloskát” hozott ajándékba és az is felkerült a falikárpit sarkába. Egy év sem telt el és máris megrendezhettem Péreli Zsuzsa berlini tárlatát, amelyen főhelyre került az aktuális üzenetű szőnyeg, rögtön a bejárat melletti válaszfalra. A nemrég egyesült német fővárosban akkor ismerkedtek bátortalanul a nyugati potentátok a keleti térféllel, mi pedig az ajtóban állva fogadtuk őket. – Vannak itt még lehallgató készülékek? – kérdezte tőlem félig gyanakodva, félig viccelődve az egyik főhivatalnok. –Természetesen! – vágtam rá határozottan és a Péreli faliszőnyegén függő példányra mutattam: – Eredeti román szekus gyártmány… – fűztem hozzá még kiegészítésül. A siker garantált volt!
Azóta is abban a hitben éltem, hogy Péreli Zsuzsa ismeri ezt a berlini sztorit. Ám csak most, a budapesti vernisszázson derült ki, hogy mindezidáig maga sem hallotta. Ezért foglaltam írásba utólag, megkésett születésnapi ajándékul neki és azoknak, akiket érdekel…
