A magyar fővárosban székelő Bolgár Kulturális Intézet a két
érintett országból meghívott főiskolások közös kiállítását látja vendégül
november 3-áig „Az érkezők” címmel, a Léna & Roselli Galéria segítségével.
Plamen Peykov igazgató szerint a két félnek ez már a harmadik közös projektje,
míg Orosz Ilona-Léna a kölcsönösséget hangsúlyozta a bolgár fiatalok itteni,
illetve a magyar pályakezdők ottani megismertetése érdekében.
A vernisszázson megjelent vendégek közül a szintén kiállító
Alexandar Petkov többek között elmondotta, hogy az 1896-ban I. Ferdinánd orosz
cár által alapított szófiai képzőművészeti akadémia festészeti tanszékén immár
harmadik éve dolgoznak együtt Andrej Daniel professzor tanítványai a „Csendélet és társaság” nevű csoport
keretében. Korábbi varsói és isztambuli vándortárlatuk most Budapestre érkezett,
és a válogatás tematikája ennek az elnevezésnek megfelelően alakult… Valóban,
tőle például a Hádész széke tavalyi
vásznán emberi koponya került a fotel ülőkéjére, míg a Szerelmes háromszög nem más, mint egy pár férfi és női félcipő,
illetve papucs együttese. A szintén jelen lévő Eleonora Drumeva A bor elfogyott címadása önmagáért
beszél a műtermi környezetben, a mellette heverő „bedobott kesztyűvel”, mint az
eleve feladott alkotómunka szimbólumával, míg In bobas veritas jelszóval gyűrött újságpapíron óriási
tarkababszemeket örökített meg. Miglena Joncseva csípős és csemege paprikák
dekoratív formáit és bordó koloritját állította kontrasztba a zöld terítővel,
míg Vasárnapi csendélet című
kompozícióján fiatal lány turmixol vidáman a konyha sarkában. Nem áll távol a
humor más társaitól sem: Minko Jovcsev triptichonján a reggeli, ebéd és vacsora
az előrecsomagolt készételek globálisan uniformizált „hatalomátvételét”
bírálja, alatta viszont Konsztantin Kosztov installációja ezzel szemben csak
afféle „lelki táplálékot” nyújt, mivel száradt olajfesték forgácsokból tálalt
„vegyes salátát” a valódi tányérra és ezzel korántsem teljes a felsorolás…
A magyarok között tallózva említhetjük a párhuzamosság
kedvéért Szűcs Levente akrillal farostra festett tavalyi halas vagy uborkás
képét, illetve Hegedűs Norbert olajjal vászonra készült idei cserepes virágait,
amelyeket hasonló bolgár társaik mellé függesztettek jó érzékkel a
tárlatrendezők. Masszív színfoltjaival messziről feltűnik Pintér Gábor
enteriőrje terített asztallal és a hasonló jellegű, de tréfás címadású Kép 200-ért. Ugyancsak kávés szervízt
variált sokszorosított fekete-fehér grafikáin Huszánk Szilárd 2005-ös datálású
hidegtű ciklusában, míg Mátyási Péter cím nélküli, idei akvarelljei az
elvontság hűvös eleganciáját és a mértani formák ridegségét állítják szembe a
vízfestmény oldott színfoltjaival. Az emeleten Pinczés József szándékosan
visszafogott „szürke szimfóniákat” komponál kis méretű olaj-vászon képein, a Hamutartó frissen festett, tenyérnyi
„füstölgésétől” a régi mesterek emléke előtt tisztelgő olyan tavalyi
kompozíciókig, mint az esős, mocsaras tájban türkízen virító „Mednyánszky zsiráfja” (utóbbi motívum
hosszú nyakú önarcképén is felbukkan), vagy a szellemes szójátékkal elnevezett „Welness neszek Velázqueztől”
szürrealisztikus látomása. Talán Galambosi Dániel az egyedüli, aki tárgyak és
enteriőrök helyett kizárólag figurális csoportokkal operál, mint amilyen az
idén stilizált alakokkal, egyéni modorban, olajjal vászonra felvitt Boxolók, vagy a „családi kör” a szó
szoros ás átvitt értelmében egyaránt.
A tárlat megnyitója előtt jegyzetelve sajátmagam is arra a
következtetésre jutottam, amit Kőnig Frigyes festőművész, a Magyar
Képzőművészeti Egyetem rektora is kimondott megnyitó beszédében saját
tanítványairól és a szófiai főiskolásokról: az itteni és az onnan érkezett
munkák között sokkal több a hasonlóság, mint a különbség, sőt, ennél tovább
menve, a kontinens jóval távolabbi pontjain tanuló és alkotó kollégáikkal is
számos tematikai vagy formai párhuzamosság kimutatható ebben az erőteljesen
globalizált világban. Félreértés ne essék, itt korántsem arról a rossz
értelemben vett egyformaságról van szó, mint amelyet joggal kárhoztatnak egyes
kiállító fiatalok is vizuálisan megfogalmazott kritikájukkal, hanem sokkal
inkább azokról a friss ihletforrásokról, aktuális ötletekről, legújabb
alapanyagokról és munkamódszerekről, amelyek manapság mindenfelé valósággal „a
levegőben lógnak”…