Most látható első ízben nemzetközi életmű-kiállítása a Bronzinónak nevezett Agnolo di Cosimo tevékenységének néhai színhelyén, Firenzében, a Palazzo Strozzi patinás falai között.
A január 23-ig tartó reprezentatív tárlatra magán- és közgyűjteményekből válogattak össze hatvannál több főművet, világhírű múzeumokból Moszkvától New Yorkig vagy Londontól Rómáig. (Ebben a rangos névsorban megtisztelő ránk nézve, hogy a Szépművészeti Múzeum két képet is kölcsönzött.)
Szakértők szerint Bronzino utókorra maradt oeuvre-jének mintegy nyolcvan százalékát teszik ki ezek az alkotások. Ahogy az ilyenkor történni szokott, a rendezvény kiváló alkalmat szolgáltat nemcsak az azonos témára készített variánsok összevetésére, művészettörténeti vagy elméleti kutatások finomítására, tudományos vizsgálatok megejtésére és restaurálásokra, hanem másnak tulajdonított munkák „rehabilitálására” és lappangó művek felbukkanására egyaránt. Lássunk pár példát.
Mindjárt az elején – saját portánk előtt söprögetve – említhetjük Vénusz és Ámor antikizáló jelenetét, amelyből hármat tartanak nyilván a londoni National Gallery, a római Galleria Colonna valamint a budapesti testvérintézmény tulajdonában. Utóbbi kettőt most egymás mellett láthatjuk Firenzében és a miénket restaurálták is gyorsan. A részletes dokumentációt külön fejezetben publikálták a vaskos katalógusban, a szokásos „ilyen volt” és „ilyen lett” reprók mellékletével. A magyar kölcsönzés pontos címe: Vénusz, Ámor és a Féltékenység (vagy Irigység), álló formátumú, mérete 192 × 142 cm. A legmodernebb technika bevetésével, az átvilágítás után kiderült, hogy a jobb alsó sarokban szatír-maszkokkal játszadozó két puttó közül az egyik eredetileg maga is szatír-figura volt. (Ekkor még a „földi szerelmet” testesítette meg annak „égi másával” szemben.)
Ez azért is érdekes, mert keletkezését 1550-re saccolják, miközben római „testvérét” 1553–1554-re datálják. Ennek címe Vénusz, Ámor és szatír, formátuma fekvő, vásznának mérete 135 × 231 cm. Bronzinónál ekkor már végleg átbillent a tartalom és a forma a légies érzelmek lírai ábrázolásáról a „földhöz ragadt” hús-vér erotika preferálására. (Csak zárójelben jegyezzük meg itt, hogy a másik budapesti „meghívott vendég” nem mitológiai, hanem bibliai ihletésű – a Pásztorok imádata – továbbá jóval korábbi, 1539 és 1540 között keletkezhetett, mérete pedig ezeknél sokkal kisebb.)
A rendezők hét fejezetre osztották a retrospektívát, az említett két Vénusz-változat a Bronzino és a művészetek, a karácsonyi jelenet pedig a Szakrális témák részlegén található. Szintén most tisztították át a helybéli Santa Felicita templom Capponi-kápolnájából való három korai, kerek formájú evangélista mellképet, Mátét, Lukácsot és Jánost, az 1525–1528 közötti évekből. Miközben ezek semmiféle „szenzációt” nem szolgáltattak, annál érdekesebb az 1540 körüli Keresztre feszített Krisztus kompozíciója, amelyet a Musée des Beaux-Arts kölcsönzött Nizzából. Nem véletlenül került már akkor a gallok földjére, hiszen a toszkánai nagyhercegség franciaországi nagykövete – Bartolomeo Panciatichi – rendelésére készült. A képnek ideológiai pikantériája is van: ez már a lutheri tanok szellemében fogant.
A Panciatichi-família témaköre után a Medici-szekció már a felszínen, messziről is felfedezhető újdonsággal szolgál. I. Cosimo udvarában szolgált a törpe Morante, akit még 1553 előtt tetőtől-talpig, elő- és hátulnézetben is lefestett teljesen meztelenül a művész, amint bagollyal vadászik galambokra. A kor prüdériája miatt később nemcsak széles szőlőlevél-koszorúval övezték derekát, hanem a témát is megszelídítették boroskancsót kínáló Bacchus figurájára. A turpisság restaurálás közben derült ki: most ismét eredetiben láthatja a közönség a maga korában rendkívül bátor, torz testet kegyetlen cselekedet közben megörökítő emberábrázolást.
Palazzo Strozzi, Firenze
2010. szeptember 24 – 2010. január 23.
