Wagner István: Csíkország festője Leányfalun – Zsögödi Nagy Imre

A Duna-kanyarban a Magyar Kultúra Napján avatták a felújított, korszerű
Faluházat Vadász György tervei szerint. Ez a dátum az Aba-Novák Galéria
ünnepélyes megnyitásával esett egybe, amelynek vezetője Kováts Kristóf, a
festő unokája és hagyatékának gondozója. Tervei szerint a 20. századi
és kortárs képzőművészet népszerűsítését szolgálják majd a sokrétű
rendezvényekkel, egyéni vagy csoportos kiállításokkal. Jelenleg
Csíkország festője címmel Zsögödi Nagy Imre (1893–1976) kamaratárlata
látható a földszinten, akire a vernisszázson Kányádi Sándor költő
emlékezett.
A rangidős mestert én a hatvanas évek első felében, kolozsvári diákéveim alatt ismerhettem meg, a „kincses város” főterén képtárrá alakított barokk Bánffy-palotában rendezett őszi tárlatokon. Az évtized végén felkerestem székelyföldi szülőfalujában, a Csíksomlyóhoz csatolt Zsögödön is, ahol egy tágas, kertes parasztházban élt és dolgozott. Bár nyers és szókimondó modorától sokan tartottak, engem vendégszerető kedvességgel tessékelt beljebb, annak ellenére, hogy előzetes egyeztetés nélkül „estem be” egy váratlanul támadt havasi zivatar után. Addig azt hittem, hogy expresszív koloritja merő festői túlzás, de akkor és ott hirtelen megértettem a viharfelhők mögül felragyogó napsütésben, hogy mindez színtiszta realitás. Akárcsak a meseszerűen vadromantikus havasi táj a zord fenyvesekkel, égretörő ormokkal, szilaj hegyi patakokkal, és ezek szelíd ellentéteként a völgyben elterülő falu, a mezőről érkező emberekkel és a legelőről hazatérő csordával. A festő portáján az udvar végében az óltetőn a döblecek (sütőtökök) vártak az első dércsípés édesítő csókjára, a kert alján pedig a házigazda titkos büszkeségei, a fából faragott méhkaptárak sorjáztak. Áttelepülésem után már csak a gyógyíthatatlan kórral küszködve, halálának évében, 1976 tavaszán láttam őt viszont, amikor a Budavári Palotában, gyűjteményes kiállítása rendezésében, a Magyar Nemzeti Galéria muzeológusaként Solymár István főigazgató-helyettesnek segédkezhettem. Bár Leányfalun a mostani kamaratárlat szerény méretű, mégis örömömre szolgált felfedezni a nagyobb olajképek között szalmakalapos, piros inges önarcképét 1943-ból (amely festés közben, a természetben ábrázolja), éppúgy, mint mellette lendületes vonalakkal, tussal rajzolt prémsapkás önportréját 1974-ből (amely felnagyítva a Faluház előtt, az ősfák közé kifeszített molinóra is felkerült). A sorozatban akad még tátott szájjal ásító vagy állát támasztva töprengő variáns is, a kortársairól és művészbarátairól papírra vetett skiccek mellett. A reá olyannyira jellemző, markáns arcmások mellett legkedveltebb műfaja a „népéletkép” volt egész pályafutása során. Ebből a témakörből arasznyi, rusztikusan szálkás, fekete-fehér fametszeten is akad ízelítő, de szívesen mívelte a színdús, zamatos akvarellt is, lásd a vándor medvetáncoltató vagy a havasi kecskepásztor figuráját, a sziklák között tajtékzó pisztrángos vízesést, a sátoros szekereket a kifogott lovakkal a hetivásáron. A nagyobb olajképeken sokalakos csoportokat örökített meg: például rekkenő hőségben, nyári dologidőben megpihenve az ebédszünetben, az esztenáról ősszel hazahajtott csordát terelve a kanyargós erdei ösvényeken vagy épp a csikorgó hidegben menetelve az úton, fülre húzott kucsmájú parasztokkal és nagykendőbe burkolózó asszonyokkal… Talán az eddigiekből is kiderül, hogy Zsögödi Nagy Imre szinte „ikertestvére” volt Aba-Novák Vilmosnak, témaválasztásában és festői stílusában egyaránt.

Aba-Novák Galéria, Leányfalu
2010. április 17-tól