Amikor 1928-ban felvették Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára, Ungár Imre akkor vette fel az Ámos előnevet választott példaképe, a bibliai Ámosz próféta nyomán. Szintén az akadémiai esztendőkhöz kapcsolódik a Csodavárók 1932-es vászna – amelyen akkori mesterét, Rudnay Gyulát helyezte a középpontba – és a kép címét Gábor Anna kurátor a festő születésének 100. évfordulójára rendezett emlékkiállításhoz kölcsönözte, amely október 7-éig látható Budapesten, a Magyar Zsidó Múzeumban.
Az intézmény saját anyagához számottevő kiegészítést kapott a fővárosból a Magyar Nemzeti Galériától éppúgy, mint a Szépművészetitől vagy a BTM Fővárosi Képtárának Levendel Gyűjteményéből. Vidékről természetesen megkerülhetetlen a szentendrei Ferenczy Múzeum Anna Margit-Ámos Imre részlege, avagy a pécsi Janus Pannonius Múzeum éppúgy, mint a Szombathelyi Képtár, továbbá a debreceni MODEM Antal-Lusztig letétje meg a székesfehérvári Városi Képtár Deák-gyűjteménye, és a meg-nem nevezett magánszemélyek kölcsönzései. A kötelező tulajdonosi tiszteletkör lerovása után immár csak a művekre koncentrálva említhetjük példaként azt a tartalmi és formai szempontból egyaránt összefüggő, egész falat betöltő olajkép-sorozatot, amely a művész-házaspár 1938-ból való Kettős portréjával kezdődik, aztán 1940-ből az Angyal csónakban masnis lányalakja, feje fölött vörös holddal, illetve az Alkony látszólagos idillje következik, amelyen az űlő nő jobbjában könyvet, baljában faágat tart jelképes üzenettel, a férfi pedig lehúnyt szemmel ölébe hajtja fejét. A Muzsika 1941-es datálású: előtérben kalapos-szalagos hölgy hegedűvel, kottával, akinek sziluettjét közös nevezőre hozza a korábbi csónakos leánnyal a vérben fürdő hold szimbolikus motívuma. Végül, évszám nélküli a Táj arcképpel, félholddal című kompozíció, amelyen feleségével együtt olvas a sötétségbe borult templomtéren…
Az értő rendezés frappáns párhuzamokat teremtett a festmények és grafikák között is. Előbbiek közül az 1941-es Sötét idők tulajdonképp páros portré, amelyen a festő jobbjára könyökölve, lehúnyt szemmel és hátravetett fejjel a hegedűszót hallgatja, mögötte égő gyertya. Az 1943-as Önarckép ravatalon nem más, mint az előző fejrészlet kinagyítása, csak halotti gyolcslepelbe göngyölt krétafehér maszkkal. Végül 1944 körüli Önarcképén szél tépi a haját, a vihar már-már az egész figurát elragadja vagy legalábbis eltorzítja. Az utóbbiak jobbára vegyes technikájúak, főleg a nagykátai vagy balatonboglári munkaszolgálat megaláztatásainak és az ukrajnai frontélmények szörnyűségeinek közvetlen vizuális rögzítései, a legendássá vált szolnoki vázlatkönyvvel bezárólag. Egyaránt 1944-es keltezésű a Gettó lényegre törő tollrajza, szinte plakatív jelképekkel (jobbjában leveles ággal, baljában könyvvel, mellén Dávid-csillaggal), avagy a Szörnyű idők önarcképe összekulcsolt kézzel, feje fölött angyallal, ámde drámai erejűnek, sőt, operai harsogásúnak tűnik számomra a Háború sötét középkort idéző autodaféja, amelyen a hátra kötözött kezű, ártatlan áldozatra a hóhér véres bárdja vár a fatönkön, a távolban pedig a hold piros tányérját égigérő máglya lángja nyaldossa. A holocaust emléke semmit sem halványult, mai napig mindig megrendít…