A kortárs germán piktúra felkapott, ötvenhez közeledő fenegyereke, Daniel Richter hamburgi alternatív berkekből került diplomájának megszerzésével Berlinbe. A kilencvenes évek derekán még nagyméretű absztrakt képeket festett, az ezredfordulótól viszont áttért a figurativitásra. Fél évtizede Bécsben is tanít a képzőművészeti akadémián, az utóbbi években a Salzburger Festspielén működött közre és most a Rupertinumban nyílt reprezentatív tárlata.
Az Ünnepi Játékokon két esztendeje Bartók Béla A Kékszakállú herceg vára egyfelvonásosának szcenográfiáját készítette, az idén Alban Berg Lulu című operájának felújításához szintén ő tervezte a díszleteket és jelmezeket. Már a vasfüggöny vizuális ízelítőt nyújt egyrészt a festő aktuális alkotói periódusáról, másrészt a modern zenemű krimibe illő dramaturgiájáról és provokatív akusztikai effektusairól. A művész még az észak-német „autonóm szcéna” kebelén került közel a graffiti meg a street art műfajához, ezt tovább gazdagította a comics-hatás, így aztán teljes fegyverzetben állhatott át a manapság univerzális divattá vált „urbánus piktúra” művelésére.
Miközben a szereplők a nem is olyan „új módi” szerint olykor a nézőtérről vonulnak a színpadra és fordítva, a közönséggel közvetlen kontaktust teremtve, azért mégsem tudnak elvegyülni teljesen a publikum soraiban, mert a civil estélyi ruháknál sokkal harsányabb a teátrális bankett kosztüm-kreációinak sora, mint ahogy a hétköznapi utcai viseletnél is jóval frivolabb a színpadi jelmeztár. Itt a báli jelenet középkori haláltánc, a rongyrázó fogadás pedig véres torba fulladó tivornya. Ezt az extravagáns öltözet-kiegészítők tömkelege és a túlzott sminkelés-parókázás csak tovább fokozza.
A háttér-drapériákon a főszereplők elrajzolt, óriási portréi teremtenek feszültséget az apróbb méretűre komponált mellékfigurákkal, de a színkontraszt is frappáns kifejező eszköz a művész kezében. Az emberi karikatúrák, házak vagy egyéb tárgyak és falfirkák fenyegető dőlésszöge mellett még az általában karácsonyi giccsnek beillő havas fenyőerdő is drámaian tornyosul a hajléktalanok hulladékokból össze-eszkábált kunyhója fölé…
Az opera-előadáshoz szorosan kapcsolódva, a közeli Modern Művészeti Múzeumban két teljes emeletet tölt meg Daniel Richter friss terméséből válogatott kiállítása, amely The Black Saint and the Sinner Lady (A fekete szent és a vétkes nő) címmel látható itt október 17-ig. A belépőt a színpadkép kicsinyített modellje fogadja, majd olyan fényképfelvételek folytatják a sort, amelyek a színfalak mögé vezetik el a nézőt, a díszletek kivitelezésének és építésének műhelytitkait is feltárva. A továbbiakban egy monumentális festmény következik, amely az előadás vasfüggönyének közvetlen előképeként szolgált.
Az operaprodukciót kísérő érdekes, alkalmi rendezvény súlypontját kereken száz kisebb-nagyobb festmény képezi, fél méterestől a méteresig terjedő méretben. Közös vonásuk, hogy valamennyi olajfestékkel készült lenvászonra, javarészt cím nélküliek és datálatlanok, de valamennyi az utóbbi két esztendőből való és így vagy úgy, de az előadáshoz kapcsolódnak, közvetlenül vagy áttételesen. Együttesen akár festői naplónak vagy tervezői archívumnak is nevezhetnénk őket, mert ezek a spontánul felvitt színfoltok és kontúrvonalak jobbára apokaliptikus víziókat rögzítenek romba dőlt felhőkarcolókról vagy vihar dúlta szántóföldekről, véget nem érő szeméttelepekről és sűrű rengetegekről.
Ezek az urbánus vagy vidéki jelenetek annyira taszítóak, hogy nemcsak az emberi figura behatolását akadályozzák, hanem a néző pillantásának is útját állják. Sötét tónusuk misztikus félelmet áraszt, ürességük legalább annyira rémisztő, ha pedig magányos alakok bukkannak fel itt-ott, azoknak homályos sziluettje inkább árnyéknak tűnik. Ringből kiütött bokszolók és paradicsomból kiűzött ősszülők, kukában kotorászó koldusok vagy Munch sikolyát idéző utcalányok vonulnak a kép-ciklusokon, a halálfejes koponya alatt pedig csontváz-kéz fogja össze a gyászlepedőt. Daniel Richter ars poétikája szerint: „A festészet a valóság folytatása, de nem az álomé, ezért a realitás tükre akár rémálommá válhat a piktúrában, elvégre jómagam sem dolgozom elefántcsonttoronyban…”
Museum der Moderne, Salzburg
2010. július 24. – 2010. október 17.
