A modernek – Forradalom a művészetben és a tudományban – ezen a címen
látható tárlat a bécsi MuMoK (Museum Moderner Kunst) Ludwig
Alapítványának termeiben kétszázötven kiállítási tárggyal, amiből egy
tucatnyi műtárgy magyar mestertől származik. A válogatás párhuzamosan
követi nyomon az 1890–1935 közötti periódusban a tudományos
felfedezéseknek a képzőművészet fejlődésére gyakorolt hatását.
Csak a legismertebbeket kiragadva említhetjük Planck kvantum-meghatározását vagy Albert Einstein relativitáselméletét, de ugyanekkor mutatta ki Wilhelm Röntgen a láthatatlan dolgok létezését, Heinrich Hertz pedig az elektromágneses hullámok hatását. Ennek alapján fejlesztette ki Nikola Tesla a rádiót illetve a váltóáramot, amely a villamosáram-ellátást forradalmasította. Röntgenfotográfiák, gázkisülési csövek, magas frekvenciájú készülékek sorjáznak, valamint láthatók az elektronnyomok a ködkamrában és egy ritkán látható film 1924-ből, ami látványosan megmagyarázza Einstein teóriáját.
Az avantgárd egyik pionírja, Marcel Duchamp mindezek tudatában kérdőjelezte meg az egész hagyományos művészi gyakorlatot, teljesen a kísérletezés felé fordulva. A matematika és a geometria új ismeretei mindinkább előtérbe helyezték a negyedik dimenziót, ami a tér mellé az időt is számításba vette. A kubizmus ennek hatására törte meg a felületet és ábrázolt más-más perspektívákat egymás mellett. (Majd mindez elvezetett a teljes absztrakcióhoz.)
A fényképezés már a 19. század derekától megcélozta a mozgás érzékeltetését, amelyet aztán a film vitt tökélyre igazán. A képzőművészet is kitört a képkeretből, a síkot pedig több szemszögű látásmóddal billentette ki statikusságából. A futurizus a dinamizmust és az energiaáramlást nemcsak a mindennapi gyakorlatban, hanem a kozmikus kisugárzásban is megragadta. Az első világégés után a dadaizmus a káosz alapján állva tulajdonképpen a háború borzalmainak értelmetlensége ellen lázadt. A kiállítás a tudományos elméletek és gyakorlati műszaki megvalósítások mellett a művész-csoportok kiáltványait és az egyes izmusok virágzását éppúgy elénk tárja, mint a teljesíthetetlen utópiákat vagy a zsákutcába torkollott stílusirányzatokat.
Egyetemes viszonylatban az immár klasszikussá vált modernek táborából olyan világhírű mestereket emelhetünk ki – a már említett, központi szerepet játszó Marcel Duchamp mellett –, mint Giacomo Balla, Frantisek Kupka, Amédée Ozenfant, Francis Picabia, Man Ray vagy Jaques Villon.
Az európai hírű és rangú magyar mesterek közül három-három művel szerepel Moholy-Nagy László illetve Kassák Lajos. Előbbitől egy cím nélküli akvarell (1920) a Bauhaus alapszíneiben (piros-sárga-kék), egy fekete-fehér 1923-ból való fotogram és a Komposition Q VIII jelzésű olajkép látható. Az utóbbitól fekete tussal fehér papírlapon egy tipográfiai betűkompozíció (1921), a MA-könyvek sorozatából a linóleummetszetekkel illusztrált költemények bécsi kiadása, illetve a temperával kartonra pingált Architektúra (mindkettő 1923-ból).
Ébneth Lajos neve félig franciás átírással szerepel az osztrák fővárosban (Lajos d’Ébneth), tőle az 1924–1925 közötti évekből való egy kisebb (arasznyi) és egy nagyobb (két méter feletti) méretű gouache, a Composition I–II. Ő tojáshéj árnyalatú mezőben fedőfehér és fekete végletei között citrom, narancs, égetett sienai valamint ultramarinkék koloritot alkalmazott. Végül Bortnyik Sándor erősíti a tudomány és a művészet magyar mezőnyét, a szintén Composition című egyedi grafikájával, amit 1921-ben vetette fehér alapra fekete ceruzával és tussal, geometrikus absztrakt modorban, ívelt és egyenes vonalak vagy síkok váltakoztatásával.
MuMoK, Bécs
2010. június 25. – 2011. január 23.