Magyar anya és cseh apa gyermeke az az osztrák művész, akit az európai szobrászat olyan világnagyságai között tartanak számon, mint Henry Moore, Marino Marini vagy Alberto Giacometti. Fritz Wotruba (1907–1975) születésének centenáriumán a müncheni Pinakothek der Moderne százhúsz rajzot és hét jelentős kőplasztikát mutat be az 1925 és 1975 közötti fél évszázadból, részben a nevét viselő bécsi alapítványa, részben a Kunsthaus Zug és magángyűjtők jóvoltából.
A tárlat nem törekszik mereven arra, hogy a kész kőszobrokat az előzetes vázlatokkal konfrontálja. Sokkal inkább azt az alkotói folyamatot dokumentálja, amelynek során Wotruba valósággal „építőköveire” bontja le az emberi testet a legkülönfélébb akttanulmányokon át, és ennek a redukciós folyamatnak gyakorta csak később veszi konkrétan kimutatható hasznát, mivel a geometrizált „szerkezet” már a „vérében” van. Sőt, ezt a gondolatmenetet tovább folytatva, azt is érzékeltetni szeretnék a tárlat rendezői, miszerint a rajzok többségét akár önálló alkotásnak is tekinthetjük, amelyek a megfelelő műfajban a lehető legmagasabb kvalitásokat mutatják. Az emberi test mindenesetre kimeríthetetlen ihletforrást jelentett Wotruba számára, ezért sikerült neki a legtöbb esetben az ötlet születésének spontaneitását a végletes plasztikai kivitelezésig is megőríznie.
A korai (1928-29-es), mészkőből faragott, már-már naturalista részletezésű Férfitorzó fogadja a belépőt másfél méteres méretben. A továbbiakban érdekes megfigyelni a rajz és a plasztika kivitelezés között eltelt időszakot. A kontraposztos pózban álldogáló női akt 1940-es tollrajza után csak 1946-ban faragta ki homokkőből – életnagyságban – ennek háromdimenziós megfelelőjét Női katedrális elnevezéssel. Ebből természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni munkamódszerét illetőleg, mert ellenpéldaként említhetjük az azonos évből – 1948-ból – A gondolkodó ceruzarajzát profilból és méteres űlőszobrát, szintén sima felületű és szögletes élű hasábokká stilizálva. Időben és formában is a legtávolabb esett egymástól a golyóstollal papírra skiccelt meztelen, fekvő nőalak hátravetett fejjel, balkarjára támaszkodva (1947) illetve a Nagy fekvő figura (1960) másfél méteres, teljesen elvont „építménye” mészkőtömbökből.
A továbbiakban az alkalmazott technikák sokféleségének érzékeltetésére említhetjük például 1940-es nőalakját diófapáccal felvázolva, 1957-es Két álló nőalakjához kék tintába mártotta tollát, 1964-es Figuracsoportját fekete tussal lavírozta míg 1975-ös Hommage à Micelangelo rajzciklusához ceruzát és golyóstollat vegyesen használt. A kövei is legalább ilyen sokfélék –, a Mannersdorfból származó mészkőtől (1928–29-es Férfitorzó) a Laas-ból való márványtól (1969-es, három hasábra redukált Torzóján át) a Carrarából származó márványig (Nagy álló alak, 1966, szinte kisebb-nagyobb „dobozokból” összeállítva) – és ennek megfelelően dolgozta ki a felületeiket is, mint ahogy a témát is az adekvát alapanyaghoz választotta. A harmincas évek legelején Fritz Wotruba Németországban tett körutat és ekkor ismerte meg Wilhelm Lehmbruck műveit, 1931-ben pedig egyéni kiállítása volt az esseni Folkwang Múzeumban. Ezért találom igen stílusos gesztusnak a tárlatrendezők ötletét, hogy a november 25-i müncheni zárás után az anyag átköltözik a Ruhr-vidékre, Duisburg városának nemzetközi szobrászati központjába, a Wilhelm Lehmbruck Múzeumba.