A budapesti 2B Galéria fő profilja olyen tematikus nemzetközi kiállítások szervezése, amelyek a különböző országokból érkezett és éppen ezért egymástól eltérő kulturális háttérrel rendelkező kortárs képzőművészeknek lehetőséget teremtenek a kölcsönös ismerkedésre, az együttműködésre, továbbá a kialakult dialógus keretében a vitára vagy az egyetértésre. Nincs ez másként most sem, amikor Érzékelések – Wahrnehmungen elnevezéssel a német földön is régóta jól ismert Klimó Károly legújabb festményei, valamint a korábban már a magyar fővárosban is vendégszerepelt stuttgarti Willi Weiner szobrai láthatók együtt december 29-ig közös kamaratárlat keretében.
Klimó Károly friss termése méretben, koloritban és atmoszférában egyaránt széles skálán játszik. Miközben a 2005-ös keltezésű Tizenhat haiku valóban az egymondatos japán versek közmondásos rövidségét ülteti át arasznyi vizuális tömörségre – és még így is sikerül az egyik oldalterem teljes falát betöltenie – addig A tűz dícsérete című idei triptichonja valóban saroktól sarokig és padlótól a plafonig követeli ki magának a kiállítási felületet, monumentális hatása pedig még azon túl is kisugárzik. A példaként kiemelt két véglet között említhetjük a tavalyi datálású Központ felé, Kis vulkán és Füst a térben című, vörös és fekete kontrasztokra épülő, közepes nagyságú kompozícióit, az idei kisebb képek közül pedig az átmenetet a Négy pont sok pirosa melletti kevés feketéje, a Szimmetrikus csillanások narancsos alaptónusa valamint a Körkörös tűz citromsárga árnyalatai jelentik. Miközben a négy természeti alapelem közül a tűz konstans témaválasztása marad egyelőre, a folyamatos változást ott érzékelhetjük ennek keretében, hogy palettája fokozatosan kivilágosodik. A szabályt erősítő kivételnek tűnik az egyik oszlopon az Ami belül van című, magas és keskeny képtábla, amelyik indigókék alapon fehérekkel és drappokkal operál. Talán ez lesz majd „a közeljövő zenéje” ?
Már a kontraszt kedvéért is szerencsés választás volt a sváb művészkolléga esetében az úgynevezett „hydro-szobrok” bemutatása. Amint azt két éve Budapesten is láthattuk, egy svájci fotóssal beutazta a teljes Duna-mentét egy közös projekt keretében, és erről a dokumentációról nagyméretű akvarelleket készített utólag műtermében. Jelenleg viszont a folyamtól ihletett plasztikáiból kapunk ízelítőt, amelyeket rozsdásra patinázott pléhből kalapált és hegesztett, ettől alaposan elütő kiegészítésként pedig türkizkékre lakkozott sima felületeket iktatott be a víztükör érzékeltetésére. A meghívón a hajóformára emlékeztető Tengerszorost reprodukálták, amelynek másfél méteresnél is hosszabb tönkje a puszta kövezeten, mindenféle podeszt nélkül is imponálóan hat. Szinte láthatatlanul vékony acélszálakon függ viszont a Kis tó, nagy sziget 2004-es, bölcsőszerű tömbje, amelyik hasonló alapötletre épül, ílymódon afféle „variáció azonos témára”. A jelenlegi román és szerb határon az egykor Széchenyi István által hajózhatóvá tett, majd a Ceausescu-érában épített víztározó miatt elárasztott Kazán-szoros a Vaskapunál a mostani román elnevezéssel jelenik meg a Clisura Cazanelor 2003-as , hajlított kard formájú plasztikáján, mint a „kék Dunát” farkasfogszerűen szegélyező bronz sziklakoszorúk vonulata. Az egyetlen kivétel a jóval korábbi, 1998-ból való Ház a domboldalon, amely eredetileg ferde szoborállványra készülhetett, de itt és most a teljesen vízszintes kőpadlóra helyezve még egy újabb „csavart” eredményez, hogy a rozsdásra patinázott játék-épület ablakai és falai szokatlan szögben megdőlnek. A rendkívül érdekes germán-magyar kortársi dialógusba a tárlatlátogató is bekapcsolódhat, akarva-akaratlan…
