Wagner István: Gross Arnold reneszánsza

Cikkem címét a művész egyik képétől kölcsönöztem és konkréten vagy akár áttételesen is értendő. Most, amikor egész esztendőt szentelünk hazánkban az itáliai művészet, ennek nyomán pedig az egész európai kultúra páratlan fénykorának, mintha újra kivirágozna Gross Arnold másokkal összetéveszthetetlen tündérvilága is. Pedig akár hiszik, akár nem: a fáradhatatlanul játékos kedvű, „örök-gyermek” mester jövőre lesz nyolcvan éves.
A közelmúltban nyílt Makett Labor (Bp. IX. Pipa u. 4.) első kiállítása május derekától a hó végéig tart. A falakon Gross Arnold tizenöt régebbi és újabb rézkarca függ, a kamaratárlat vernisszázsát pedig könyvbemutatóval kötötték össze. A Medence Csoport kiadásában megjelent album négyzetes külső formátuma azzal magyarázható, hogy teljesen a belsejéhez alkalmazkodott. Az eredeti rézkarcokkal megegyező méretben reprodukálja ugyanis azt a kereken száz művet, amelyeket a képes mellékletbe soroltak. A könyv éléről nem hiányzik egy rövid bevezető tanulmány sem Kovrig Nagy Ádám múzeológus tollából, aki tisztában van azzal, hogy Gross Arnold hat évtizedes pályafutásáról már minden fontos és lehetséges dolgot leírtak. Át is engedi a helyet inkább az olyan nagy elődöknek, mint Weöres Sándor, Szepesi Attila vagy Antal Barnabás költő, Baránszky Jób László, Szentkuthy Miklós vagy Benedek István író, a pályatárs Bálint Endre festő, a művészettörténészek közül Körner Éva, Kovalovszky Márta vagy Szinyei Merse Anna és ezzel korántsem teljes a névsorolvasás.
Ami magát a kiállítást illeti, azon két fő vonulatot figyelhetünk meg. Főleg a hatvanas években volt jellemző munkásságára a viszonylag természethűnek tűnő tájábrázolás, amelyeken csak közelebb hajolva és hosszasabb szemlélődés után fedezhetjük fel a virágok arcát, a fák lombos fejét, a bokrok és fűszálak sűrűjében rejtőző tündéreket, manókat, törpéket és koboldokat vagy a tarkabarka virágos réten legelésző birkákat. Domboldal című lapján az „égigérő” ág-koronák akár szeretve tisztelt példaképétől, Rembrandttól is származhatnának, akárcsak édes-testvéreik, a Duna-parti fák illetve a Dunaparti sétány dombtetőről messzelátszó őspéldánya. Miközben a Május teljesen szokványos dombvidékén egészen hétköznapi faluvége látható kertes parasztházakkal és kacsaúsztatóval, A természet játéka elnevezésű kompozíciója már hemzseg a miniatűr mesefiguráktól, a központi hegytömb a napkoronggal pedig nekem a Székelykő sziluettjét juttatja eszembe Torockó faluja felett, ahol – mint Jókai regényéből is tudhatjuk, ámde magam is a saját szememmel láttam – kétszer kel fel a nap…
És ez már átvezet a hetvenes évektől eleve látomásosnak szánt világába, ahol szülővárosát és gyermekkorát idézve a Tordai műterem II. olyannak tűnik, akár egy lampionosan sejtelmes kerti ünnepség, A művészet dícsérete pedig mintha egy daljáték ősbemutatójának káprázatos operaházi díszelőadása volna. Anyai nagyanyám horgolt csipketerítőinek rokokó arabeszkjei sejlenek fel az emlékezetemben a cikk címében is megelőlegezett Reneszánsz láttán, amelynek dundi puttókkal zsúfolt szökőkútja nem mellőzi ugyan az áttételes utalásokat a bibliabéli angyali üdvözletre vagy a vizitációra és Mária mennyei királynővé koronázására, de az élet vizének forrása a legfelső szintjén pogány életörömöt áraszt, az örök ifjúság medencéjében önfeledten lubickoló szerelmespárokkal. Végül az Ablakban II., de főleg A kertvége játékai 1988-as, szecessziósan „hímzett falvédője” megelőlegezi azt a konkrét tárgyi világot, amelyet a galéria kirakatában rendeztek be. Itt Gross Arnold egyik rézkarca a „díszlet-háttér” – természetibe hajló urbánus panorámával – az előtér terepasztalán pedig parányi parkban még apróbb figurák rejtőzködnek. Mellette valódi kalitkában élő kanárimadár röpdös és hintázik, aki Bulandra névre hallgat, mert hajléka eredetileg a híres bukaresti színház budapesti vendégjátékán „szerepelt” Csehov Három nővérének előadásán. A zöldmázas cserépkorsó csak teljesebbé teszi az erdélyi atmoszférát, mert Gross Arnold mindmáig szeretettel emlékszik szülővárosára: „Jó világ volt Tordán, én legalábbis jól éreztem magamat…” – hangoztatja, még ha ez a nosztalgia nem is annyira a külvilágnak, hanem sokkal inkább a „családi körnek” szól.
(Megtekinthető: 2008. május 30-ig)