Ha azt vesszük, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum már 2002 április–májusában tárlatot rendezett Hermann Hesse (1877–1962) életéről és művészetéről, akkor jócskán „leköröztük” osztrák szomszédainkat, mert náluk – saját bevallásuk szerint is – most került sor először hasonló átfogó kiállításra.
A magyar variáns „Önfejűnek lenni jó” címmel a hagyományos vitrines-pannós megoldást alkalmazta, akárcsak a bécsi Leopold Museum: Hermann Hesse – Dichter & Maler (Költő és festő) elnevezésű bemutatója. Azzal a különbséggel, hogy a császárváros június 3-áig látható összeállítása kedvenc szalmakalapjától a kereken száz illusztrált kéziraton, eredeti levélen vagy fotón át az akvarelljeit is felsorakoztatja ez értékes első kiadások mellett. (Teheti mindezt a montagnolai Hesse-Alapítvány, az összes műveit publikáló offenbachi kiadó és a marbachi német irodalmi archívum, valamint a bécsi Dorotheum kölcsönzéséből).
Bár a vidéki remeteéletet preferálta világéletében, és 1946-os Nobel-díjának átvételére sem ment el – mert a laudációt nevetségesnek, az egész ceremóniát pedig divatfüggőnek találta és inkább kimentette magát egy udvarias levéllel –, a kalandos életű és szerteágazó munkásságú író-költő-festő pályafutása meglehetősen közismert. Főleg a hatvanas években indult reneszánszától, amikor az amerikai hippi-mozgalom újrafelfedezte és japán földön is népszerűvé tette. Azóta a nemzetközileg legolvasottabb német szerzőnek számít, akit hatvan nyelvre lefordítottak és műveinek példányszáma világszerte meghaladja a százmilliós nagyságrendet. Manapság főként a fiatalok kedvelik, és a Suhrkamp-Verlag legfőbb kereskedelmi támaszának tartja, havi 30.000 eladott könyve révén. Ezért most inkább életművének képzőművészeti vetületére térnénk ki részletesebben, ami a tulajdonképpeni nóvumot jelenti a párhuzamos oeuvre-demonstráción is, az összkiadást gondozó Volker Michels Hesse-szakértő és Bettina Leder-Hindemith kurátornő közös rendezésében.
Hesse első világháborús depressziójának kúrálására kezdett el festeni – orvosi tanácsra –, de ezt már akkor sem tartotta afféle mellékes tevékenységnek és élete végéig nem tudta abbahagyni. Így születtek előbb álmainak vizuális feljegyzései pszichoterapeutája számára, aztán saját verseinek kéziratait kezdte illusztrálni és ritka, értékes bibliofil példányokként árusítani műgyűjtőknek, hogy a maga számára és a hadifogolyellátó részére pénzt keressen. Akkoriban vallotta szinte gyermeki örömmel: „Nem mintha festőnek tartanám magam, de a festés gyönyörű. Az ember ujjai nem lesznek feketék, mint írás közben, hanem pirosak és kékek.” Főleg 1919-es tessini letelepedésétől színesedik ki palettája a mediterrán környezet hatására ragyogó kolorittal és expresszív erővel. Klingsor utolsó nyara című akkori, önéletrajzi jellegű elbeszélésében írja többek között: „Kis palettám, tele keveretlen festékkel, volt a vigasztalásom, a fegyvertáram, imakönyvem és ágyúm is egyben, amivel a halálra lőttem. Vele már ezerszer varázslatot űztem és a bárgyú valósággal szemben csatát nyertem.” Az első világégés, valamint az azt követő inflációs idők során is ezzel biztosította szerény kenyerét, amint azt egyik 1920-as levelében említette: „Most, amikor a pénzügyi helyzet miatt költőként akár éhen is halhatnék, elkezdtem főleg a festészetemből élni…” A festés költészetét is szemléletesebbé tette, így vált számára a kép és a szó hovatovább egyenrangúvá, életében és munkásságában egyaránt.