Varga Győző grafikusművész nemcsak az idei emlékév alkalmából fordult Kodály felé, hiszen pályafutását úgyszólván végigkísérte a 125 éve született mester munkássága. Korai bizonyíték a Karinthy Szalonban január 18-áig tartó kamaratárlaton az a fotó, amelyen a fiatal alkotó Kodály, Forrai és Rösler társaságában látható, ezzel a képaláírással: „A Mester dedikálja rajzaimat”. Ezzel átellenben pedig ott sorjáznak a Hungaroton és Qualiton hanglemezek közismert borítóinak eredeti tervei.
Megannyi változat Kodály-portréra és Háry-témára! Az előbbiek közül fekete-fehér kontrasztokra épül és fametszetre emlékeztetően rusztikus szálkázású a zeneszerző markáns arca a Chamber music 1. feliratú tasakon, míg a meghívón is reprodukált variáns reneszánsz harmóniát áraszt a klasszikus rajzeszköz, a vöröskréta használata miatt, eredetileg pedig a „Kodály: Magyar népzene – részletek” kiadásához készült a Kecseméti Kodály Alapítvány gondozásában. A vén obsitos katona legendás kalandjait egyrészt tarkabarkán kavargó torzrajzban dolgozta fel, amint a nagyabonyi kocsma falán ott lóg az általa legyőzött Napóleon arcképe, az előtérben pedig egy pipás atyafi és egy íródeák hallgatja kihegyezett lúdtollal. Van olyan népiesen naív kompozíció is, amelyen vásári mézeskalács huszár lovagol kivont karddal – színes papírkivágásból az égboltra applikálva – mélyen alatta pedig kicsiben a harminckét tornyú Majland csipkeszerűen dekoratív sziluettje. Ám én a legnagyobb telitalálatnak azt a megoldást tartom, amelyen a legkevesebb eszközt vetette be a rajzoló: Háry János hegyesre pödört bajuszának végén parányi Napóleon-figura kapaszkodik két kézzel, kétségbeesetten, ami óhatatlanul eszébe juttatja a hazai nézőnek Karinthy: Lógok a szeren című örökbecsű humoreszkjét.
A jubiláris kamaratárlat gerincét tizenhárom nagyméretű kép uralja, amelyek a Háry-sztorit részletezik lapalji kézírásos feliratokkal. A rozsdabarna karton alapon eleve patinásan hatnak a fekete tussal rajzolt kontúrvonalak éppúgy, mint a vízzel oldott tinta lavírozott ecsetfoltjai. A grafikai és festői részletek egymással feleselő párbeszéde mellett az ódon hangulatot még tovább fokozzák a régies nyelvezetű és öreges betűkkel rótt idézetek. Ezúttal eltérünk a közismert szöveg említésétől, de feltétlenül ki kell térnünk egy-egy személyes vonatkozásra a sorozat elején és a végén. Varga Győző bevezető „lábjegyzete” ugyanis – amelynek meglepő aktualitásá talán nem is kell külön hangsúlyozni – így szól: „Háry Jánost elhallgatnám napestig, olyan szépen beszél. Az ember manapság nagyon kutyául él”. A záró kommentár pedig – találó ötlettel – a székelykapu készítőjének faragott felirata helyén így olvasható: „Isten segítségével rajzolta: Varga Győző – 1988 – Budapesten”. És végül még egy székelykapus motívum az egykori Qualiton hanglemezborítón: „ Székelyfonó – Kodály daljátéka egy felvonásban”. A kompozíció stílusa Buday György időközben klasszikussá vált, Arany-balladáit illusztráló fametszeteire emlékeztet. Vörös alapon fekete sziluettek táncoló parasztpárral, mulatozó székely atyafiakkal és menyecskékkel, előtérben egy elhagyott guzsallyal. Érdekes módon, a kapu mögött megbúvó nagygazdalegény nem testhezálló székely posztó „harisnyát” visel – mint a többiek –, hanem az alföldi pásztorok fából vagy szaruból faragott „tükröseinek” és borotvatokjainak profilban lépdelő, bőgatyás betyárjait utánozza, oldalán lógó hatalmas „stukkere” pedig az általa alattomban elkövetett bűntettre utal. Így lehet közvetíteni a zene stílusát a képzőművészet vizuális eszközeivel…