Anish Kapoor 1954-ben született Bombayben, időközben Angliába költözött és manapság a kortárs brit szobrászat egyik legmarkánsabb képviselőjének számít világszerte. Most „Svayambh” címmel látható egyéni kiállítása január 20-áig a müncheni Haus der Kunst annak idején Hitler által avatott épületében, sőt, két legújabb monumentális plasztikáját kimondottan ennek a sötét történelmi múlttal terhelt műemléknek a falai közé tervezte és kivitelezte. Az utóbbi évtizedben ez az indiai mester legjelentősebb bemutatkozása a német nyelvterületen.
Anish Kapoor szerint a „Svayambh” ősi szanszkrit nyelven valami olyasfélét jelent, hogy „önerőből teremtett”, avagy „saját magából született”. Ezt a nevet egy olyan kinetikus plasztikájának adta, amelyiknek legfőbb része egy hatalmas tömb és az szinte észrevétlenül halad a padlóra fektetett sínpáron egyik teremből a másikba. Mivel az óriási „szobrot” vazelin, viasz és vörös festékpor keverékével borították, az ajtó nyílása pedig eleve pontosan „méretre szabott”, a monstre „bútor” ebből a masszából vastag rétegeket hagy hátra a fehér falakon, mintha alvadt vér száradt volna rájuk, vagy legalábbis folyékony vörösmárvány dermedt volna szilárddá. Hasonló jellegű a Seb című statikus plasztikája is – helyesebben szólva „plasztika-hiánya” – mivel az épület falába másfél méteres nyílást vágott, amelynek szélét szintén bordó pigment szegélyezi. Ebben a környezetben az áttételes utalás a fasizmus véres tetteire szinte minden látogató számára hamar nyilvánvalóvá válik. Mindennek ellenére, mégse gondoljunk valami gyomorforgató vizuális élményre! Anish Kapoor ugyanis évtizedek óta úgy használja a lüktetően élénk színeket, hogy sohasem válik rikítóvá, alkotásai pedig letaglózó méreteik és primér alapanyagaik ellenére se válnak drabálissá… Talán egy sokezeréves kultúra párlatában szublimálódnak ilyen éterivé három dimenziós térkompozíciói, ami európai szemmel nézve már-már megmagyarázhatatlannak és érthetetlennek tűnik. Minden bizonnyal igazat kell adnunk művészi hitvallásának, miszerint: „az anyag bizonyos értelemben előbb-utóbb elvezet az anyagszerűtlenséghez.”
Még eklatánsabb ez a sajátos jelenség korábbi, itt most szintén közszemlére kitett alkotásai esetében. A terem közepén például közvetlenül a padlóra helyezte To reflect an intimate part of the red elnevezésű 1981-es „szoborcsoportját”, amelynek egyetlen sárga kupolaszerűsége mintha félbe vágott óriás citrom volna, a többi pedig hatalmas bordó „málnaszem”vagy méhkaptár, tócsává olvadó fagylalt gömbje, vagy mesebeli varázsló csúcsos süvege. Egész falat betölt az 1999-ből való Yellow szimmetrikus konkáv sárga „tölcsérje”, amely szinte „beszippantani” tűnik a gyanútlan látogatót, ha túl közel kerül hozzá, mégis ellenállhatatlan vonzódást érzünk iránta, talán meleg színtónusa miatt. Hasonló alapötletre épül a tavalyi Marsupial, ámde épp ellenkező előjelű kísérlettel: a kinagyított „fülnyílás” ugyanis aszimmetrikus, koloritja pedig hidegen kéklik. Végül a változatosság kedvéért az ezzel egyidős S-kanyarnak se színe, se fonája, mivel fényesre polírozott acéllemezből hajlította és amint a néző elhalad az embermagasságúnál is nagyobb, monumentális fal bármelyik oldala előtt, sajátmaga tükörképét is megpillanthatja, teljes életnagyságban. Így válhatunk egy rendkívül érdekes és elegáns installációs kísérlet szerves részeivé akarva-akaratlan, a statikus plasztika pedig így alakul át közreműködésünkkel kvázi-kinetikussá.
