Ezzel a főcímmel és Osztrák művészek 1918–1938 alcímmel látható másfélszáz festmény, egyedi vagy sokszorosított grafika és szobor a bécsi Leopold Múzeumban január 28-ig. Saját tulajdonukból is kerültek a nyilvánosság elé eddig még ismeretlen művek, de a változatosságot az Österreichischer Nationalbank, illetve más hazai, avagy külföldi közintézmények, továbbá magánszemélyek kölcsönzései tették lehetővé.
Rudolf Leopold professzor egyrészt azt az állítását szeretné bizonyítani ezzel az összeállítással, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása, valamint Gustav Klimt, Egon Schiele, Kolo Moser és Otto Wagner csillagának 1918-as leáldozása után is születtek jelentős életművek Bécsben éppúgy mint Prágában, Budapesten és Ljubljánában. Másrészt úgy véli, ezekben az európai fővárosokban egyenrangú művészeti centrumok alakultak Párizzsal és Berlinnel, ahol a stílusok sokfélesége nem a külföldi példák másolása volt némi fáziskéséssel. Az idős múzeumigazgató egyenesen pozitívumnak tartja, hogy „a népek börtönének” és a megcsontosodott társadalmi-kulturális viszonyoknak megszűnése után a megújulásra törekvés frissessége söpört végig a kontinensnek ezen a felén, párhuzamosan az egyes nemzeti művészetek kialakulásával. Szerinte ebben az erőteljes fejlődésben még a gazdasági világválság, vagy a fasizmus fokozatos térhódítása sem jelenhetett végleges akadályt.
A tárlat az egyes „izmusok” mentén haladva a szóban forgó periódusban három fő csapását különíti el az osztrák képzőművészeti tevékenységeknek. Legelőször az „expresszív kolorizmust” tartják tipikusnak, amely a helybéli barokk tradíciókban gyökerezik, beleértve az érzelmességet és a kellemet is. Ebbe a fősodorba tartozik a rendezők szerint Oskar Kokoschka, Herbert Boeckl (lásd: Csoport az erdőszélen című művét), Anton Faistauer, Gerhart Frankl, Franz Wiegele vagy Anton Kolig életműve. Bár valamennyiük számára Paul Cézanne munkássága volt a követendő példakép, az ő karakteres kolorizmusát egyéni színnyelvvé sikerült átlényegíteniük.
A másik fő irány az „új tárgyiasság”, ahová – többek között – Rudolf Wacker, Otto Rudolf Schatz és Franz Sedlacek tevékenységét sorolják be. Miközben a leporelló fedelére Schatz 1930-as Reménye került (középen pátriárkai kort megért és görög-római tógát viselő öregemberrel, akinek jobbján ugyan elhízott feleség áll áttetsző hálóköpenyben, de balján ifjú lány feszít pikáns alsóneműben), a hátsó borítón még ennél is groteszkebb Wacker 1924-ből való Naturalisztikus ragasztóképének karikatúraszerűen kortalan és harsány női főszereplője (mindkettő magántulajdonból kölcsönözve), avagy a Bábu fixáló folyadékos üveggel. A rangidős művészettörténész és műgyűjtő térben és időben egyaránt távolba sugárzónak tartja Franz Sedlacek: Dal az alkonyatban elnevezésű 1931-es festményét, a félhomályba borult enteriőr sarkában zongorázó nővel, ingaórával, fikusszal és velünk szemberepülő, óriás denevérrel. Szerinte ez az erőteljes remekmű (az Osztrák Nemzeti Bank birtokában) nemzetközi nívójú, külföldön is figyelmet és elismerést érdemel. Ugyanakkor a jellegzetesen osztrák „mágikus realizmus” előfutáraiként is számon tartja a felsorolt festőket.
A harmadik kategóriát akár a „varia” gyűjtőkörébe utalhatnánk, hiszen ide „skatulyázták be” a tradicionalistákat éppúgy, mint a Bund Neuland (például Leopold Birstinger), vagy a Hagenbund csoportosulásához kötődő reformtörekvéseket (Carry Hauser 1927-es Jazzband hármasportréja bécsi privátgyűjteményből vagy Franz Lerch munkássága). Ezek az újító tendenciák jelentik egyben az összekötő hídat az emigrációba kényszerült osztrák avantgárd mozgalomhoz is, az időközben külföldön klasszikussá vált modernekhez. Miközben számomra az osztrák műkereskedelmi vérkeringésben is permanensen szereplő és árveréseken rendkívül keresett, budapesti születésű, de Salzburgban élt és elhúnyt Harta Albert képének jelenléte szerzett örömet, a kinetizmus és konstruktivizmus kategóriájában érdekes megfigyelni olyan női alkotók erőteljes szereplését, mint Erika Giovanna Klien, avagy My Ulmann és mások. A vaskos katalógus 150 színes kép kíséretében az egyes életműveket is korabeli kontextusba helyezi, míg az elméleti eszmefuttatások a metropolis és a provincia, avagy az absztrakció és az új tárgyiasság ellentétpárjait taglalják részletesen.