Wagner István: Ki volt Marie-Louise Motesiczky?

Ezt a kérdést intézi a nézőkhöz a bécsi Karlsplatzon székelő Wien Museum május 20-áig tartó tárlata. Ha magyar létére nem tud rá válaszolni, ne csodálkozzon, hiszen az osztrákok többsége sem ismeri életét és munkásságát. Épp ezt a fehér foltot hivatott eltüntetni a huszadik századi európai piktúra térképéről a szóbanforgó vándortárlat, amelyik a festőnő pályafutásának legjelentősebb állomásait keresi fel sorra, Bécstől Frankfurton át Londonig.Marie-Louise Motesiczky (1906–1996) nagypolgári zsidó családban született száz esztendővel ezelőtt, otthonukban a kortárs mesterek teljesen megszokott vendégek voltak. A festészettel Max Beckmann hinterbrühli villájukban tett látogatása jegyezte el életreszólóan a fiatal lányt 1920 nyarán. A „jó házból való úrilány” így került rövidesen a híres piktor frankfurti mesteriskolájába, ahol hamar kialakult egyéni stílusa, amelyet nem befolyásolt az akkoriban divatos absztrakt avantgárd. A bécsi „aranyifjuság” gondtalan életének derüs atmoszféráját árasztja 1927-es olajképe egy napsütötte hegyvidéki sétányról avagy estélyiruhát próbáló saját alakja a mellette térdelő varrónővel 1930-ból. Csendéletei az ábrázolt tárgyakon túlmenően, szimbolikus jelentést is hordoznak. Művészi karrierről szőtt álmai 1938-ban átmenetileg szertefoszlottak, amikor Hitler lerohanta Ausztriát és neki Londonba kellett menekülnie anyjával. Itt az emigráns körökben forogva ismerkedett meg Elias Canettivel, akihez hosszú és viharos szerelmi kapcsolat fűzte, annak megélhetését pedig anyagilag is segítette. A továbbiakban Oskar Kokoschka gyakorolt döntő hatást festészetére. A számüzetésben a portré lett a legfőbb műfaja, az általa megfestett arcképek olyan mélyre hatolnak az emberismeretben, hogy a külső, fizikai hasonlóság mellett valóságos lélekrajzot is nyújtanak az ábrázolt személyről. Ilyen például szalmakalapos önarcképe 1937-ből, amelynek nagyvilági eleganciája a bécsi „édes élet” pontos lenyomata a vihar előtti csöndben. A szemüveges Elias Canettit gondterhelten örökítette meg 1960-ban, akinek öltönyös-nyakkendős feszességét a szája sarkában lógó cigaretta oldja. Kíméletlen őszinteséggel követte anyja – Henriette – öregedését, amint azt 1977-es űlő félalakja is bizonyítja az ezerráncú, szinte kopasz matrónáról, kezében görbebotot szorongatva.
A családi vagyonnal a háttérben sosem kényszerült arra, hogy piktúrájából próbáljon megélni. Ez egyszerre előnyt és hátrányt is jelentett a számára: szellemileg és anyagilag független maradhatott ugyan, de mivel nem sürgött-forgott a műkereskedelemben és a művészberkekben, matuzsálemi életkora ellenére csak nagy fáziskéséssel ismerték fel oeuvre-jének valódi jelentőségét. A centennáriumi emlékkiállítás most hetven művét vonultatja fel a Londonban székelő és hagyatékát gondozó Motesiczky Charitable Trust jóvoltából. A retrospektív tárlatra olyan közgyűjteményekből is kölcsönöztek képeket, mint a Fitzwilliam Museum (Cambridge), a Hayward Gallery – Arts Council Collection (London) avagy épp a bemutatót most vendégül látó Wien Museum a császárvárosban.