A vezető fővárosi galériák múzeális kincseit bemutató
sorozatunkban Kieselbach Tamás: A szezon legjobb képei címmel most nyílt,
eladásos kiállításának anyagában tallózunk. A vaskos katalógussal kísért tárlat
száztizenöt művének többsége olyan kiemelkedő kvalitású, hogy külföldi vagy
hazai köz- és magángyűjteményeknek egyaránt díszére válhat. Számos olyan is
akad, amelyik most kerül először a szélesebb nyilvánosság elé a határokon túlról,
avagy magyar privát tulajdonból.
Ritkasága és értékes volta miatt védetté nyilvánították az
illetékes hatóságok, ezért nem vihető ki az országból az olasz Giuseppe Maria
Crespi (1665–1747) bibliai ihletésű, sokalakos kompozíciója: Ráchel elrejti
atyja (Lábán) házi isteneit. A másfél méteres, barokkosan mozgalmas alkotás
egykor a bolognai Tubertini-família tulajdonában volt, majd a legendás
Bedő-kollekcióba került. A hazai közönség 1952-ben a Szépművészeti Múzeum
XVIII. századi itáliai piktúrát bemutató tárlatán láthatta, majd egy újabb
nemzedék három évtizeddel később a Nemzeti Galéria magyar magángyűjteményekből
összeválogatott kiállításán ismerkedhetett vele és időközben ismét
felcseperedett egy mű-kedvelő generáció. (Az MNG 1981-es katalógusának címlapját
is közli a gondosan dokumentált mostani album). Bármennyire peradoxonnak tűnik,
a tömegjelenet engem az utóbbi időben világ-divattá vált hiperrealizmusra
emlékeztet, fotografikus precizitással megfestett részleteiben valamint
összhatásában egyaránt, így akár kortárs képeknek is adekvát társa lehet egy
mai gyűjteményben.
Bár a hosszú évszázadon át méltatlanul mellőzött és lenézett
19. századi festészet fokozatosan ismét az őt megillető helyre kerül vissza
Európa-szerte – előbb a polgári szalonképek, majd a népies zsánerjelenetek és
végül a történeti piktúra „rehabilitásával” – az igazi áttörést a bajor királyi
akadémia fennállásának tavalyi 200 éves ünneplése hozta meg Münchenben,
amelynek újraértelmezett seregszemléje a szorosan érintett Közép- és Kelet-európai
régióra is kiterjedt. Ennek reprezentatív „utórezgése” most a Magyar Nemzeti
Galériában a „München – magyarul” nemzetközi vállalkozás, amelyhez ezúttal
Kieselbach Tamás is mellékeli a maga méltó hozzájárulását. A Piloty-iskola
híres magyar festő-professzori „triászából” (Benczúr Gyula, Wagner Sándor és
Liezen-Mayer Sándor) az utóbbi 1870 táján festett vásznát kínálja a
látogatóknak és a potenciális új tulajdonosoknak. A katalógus értő szerkesztői
a Tavasz (vagy másik nevén: Anya és gyermeke) egész oldalas reprodukciója mellé
nem véletlenül állították kicsiben Szinyei
Merse Pál azonos című 1869-es képét, illetve Benczúr: Koszorút a mamának (1876)
teljesen hasonló beállítású vásznát. Itt mégsem lehet szó egyszerűen egymás
másolásáról, hanem sokkal inkább arról, hogy ez a témaválasztás és ez a
komponálásmód akkoriban valósággal„a levegőben lógott”. Természetesen a
modellek sem azonosak, hiszen ki-ki a maga családtagjait választotta.
Liezen-Mayer például a szóbanforgó, idillikus virágdísztől pompázó természeti
környezetben valamelyest historizáló jelmezbe öltöztette városszerte népszerű
amerikai feleségét, de már korabeli ruhácskában játszik babájával kislányuk, az
angyali szőkeségű Cora. A budapesti közönség egyetlen alkalommal láthatta a
képet a Műcsarnok 1885-ös tárlatán.
A modern mesterek sorából példásan dokumentált Rippl-Rónai
József úgynevezett „kukoricás korszakából” a Térdelő akt 1913 körüli kartonja. A
festő annyira kedvelte ezt az olajképét, hogy élete végéig Kelenhegyi-úti
műtermének falán függött (lásd a mellékelt fotót), 1925–26 fordulóján bemutatta
a Műcsarnok akt-tárlatán, majd 1927-es halála után szerepelt az Ernst Múzeum 1928-as
emlékkiállításán, illetve még ugyanazon esztendőben az Országos Magyar
Képzőművészeti Társulat évkönyvében is reprodukálták. A művész özvegyének
tulajdonában maradt és onnan került később a Fővárosi Sörfőző Rt. vezérigazgatójának,
Szegő Pálnak a gyűjteményébe, amint azt Kozma Lajos által tervezett, Bauhaus
stílusú Somlói úti villájából a modern enteriőr egyik részletének 1938-as
felvétele is bizonyítja. Végül a mai kortársak közül a karizmatikus főiskolai
festőtanár – Molnár Sándor – korai terméséből esett a választásom az 1964-es
Struktúrák mindössze fél négyzetméteres vásznára. Nemcsak az elvont
folt-festészet ritmusának és koloritjának frissessége lenyűgöző számomra, hanem
legalább ilyen érdekes a néhai tulajdonosok személye. Hamvas Béla és Kemény
Katalin elsősorban az Európai Iskola képviselőire koncentrált biztos ízléssel,
de érdeklődésük széles skálája Vajdától Bálinton és Kornisson át Anna Margitig,
Barcsayig vagy épp Molnárig terjedt. Markáns arcélű kollekciójukból valók Kieselbach
Tamás aktuális kínálatában Veszelszky, Gadányi, Vajda Júlia és a közelmúltban
elhunyt Lossonczy Tamás organikusan absztrakt, vegyes technikájú, egyedi
grafikái egyaránt. A vásárlások ritmusát követve ígérik a rendezők a
folyamatosan nyitva tartó tárlat frissítését.
