Két évvel ezelőtt a Budapesti Történeti Múzeum fedett belső udvarában láthattunk reprezentatív tárlatot 50 év divatja címmel, amelyen felvonultak a rangidős iparművész – Mészáros Éva – népművészeti ihletésű öltözékei is.
Most szintén az egykori, várbéli kurátor – F. Dózsa Katalin művészettörténész – vállalta a március 6.-i megnyitó beszédet a Debreceni Művelődési Központban, ahol az érdeklődők „A magam módján” címmel március 28.-ig tekinthetik meg a magyar divattervezők első diplomás nemzedékéhez tartozó alkotó visszatekintő kiállítását. Már önmagában is valódi nőnapi meglepetés ez a kellemesen látványos rendezvény, amelyet a szervezők tovább fokoznak azzal, hogy a házbéli Mű-Terem Galériában március 8.-án délelőtt ingyenes tárlatvezetést tartanak a vendégeknek, az első félszáz hölgyet pedig virággal köszöntik. Az újabb hazai divat szerint a vernisszázs mellett a finisszázs sem múlik el nyomtalanul, hiszen a zárás előestéjén korunk ruhaviseletéről konzultálhatnak a megjelentek a kimeríthetetlen energiájú művészasszonnyal.
A korosabbak még emlékezhetnek arra, hogy a háborút követő esztendők szürkeségéből és uniformizáltságából az időközben fogalommá vált Magyar Divatintézet emelte fokozatosan a művészet magasába a „honi módit”, ezzel párhuzamosan pedig európai rangra a magyar ruhatervezést. Ennek volt munkatársa hosszú időn át Mészáros Éva is, illetve a Pesti Divat szerkesztőjeként is hathatósan hozzájárult a közízlés neveléséhez. Ám valódi kibontakozásra főleg a rendszerváltás után nyílott lehetősége, amikor meghirdette Modern etnikum elnevezésű programját, majd pedig hasonló gondolkodású kollégáinak összefogásával elindította Modern etnika című kollektív kiállítási sorozatát. Ez a kezdeményezés a korszerű univerzális formatervezés és a magyar folklór tradícióinak szerves keresztezését szorgalmazta, ezzel pedig nemcsak határainkon belül, hanem külföldön is széles visszhangot keltett. Miközben az Európai Únió az újabb tagországok felvételével egyre jobban kiterjed, a világméretű globalizáció pedig az egymástól egyelőre sokszínűen megkülönböztető nemzeti sajátosságok fokozatos összemosódásával fenyeget, most talán még a kilencvenes éveknél is időszerűbbnek tűnik ennek a nemes törekvésnek az elméleti népszerüsítése és gyakorlati felkarolása.
Főleg abban a frappáns formában, ahogyan azt Mészáros Éva elképzeli és műveli – a jelen kiállítás találó címadása szerint -„a maga módján”. Mert számára a hagyomány korántsem kötöttséget, hanem inkább fantáziát ösztönző lehetőséget jelent elsősorban. A kézi szövésű alapanyagokat vadonatúj vonalak szerint szabja, olykor magát a rusztikus textúrát engedi szabadon érvényesülni, máskor a sima felületeket stilizált népi motívumokkal (például tulipánokkal) „dobja fel”, előfordul, hogy a mezőkövesdi viselet formarendszerét hasznosítja varrás közben, netán matyó mintákat hímez a hangsúlyozni kívánt részletekre és az is lehetséges, hogy cifraszűrt idéző rátéteket, zsinóros szegélyezést vagy halasi csipke betéteket applikál az általa javasolt alkalmi „ruhakölteményekre”, esetleg „csupán” a falusi szőttesek és paraszti szőnyegek jellegzetes – élénk vagy éppen visszafogott – színvilágát ülteti át legújabb divatú városi terveire. Pályafutásának elején a kis szériában gyártott modellek így váltak később – lassan, de annál biztosabban – egyedi példányokká, francia szakkifejezéssel élve a szó szerint „magas szabászatot” jelentő „haute coutturrá” vagyis luxusviseletté. Legyenek bár vidáman tarkabarkák, nyersen natúrszínűek avagy ünnepélyesen sötét tónusúak – Mészáros Éva változatosan sokféle alkalmi és estélyi öltözékei között ki-ki megtalálhatja az egyéniségéhez leginkább közelálló variánst, sőt, rögtönzött skiccei és részletesebben kidolgozott vázlatai akár a privát kreativitást ösztönző ötleteket is sugallhatnak.