Barabás Miklós (1810–1898) születésének bicentennáriumára
rendezett április 18-ig tartó emlékkiállítást a Budapesti Történeti Múzeumban Basics
Beatrix és Szegedi-Maszák Zsuzsanna, egyrészt az intézmény saját anyagából,
másrészt magántulajdonból. Ennek megfelelően, a falakon sokszor reprodukált
vagy ritkán látott képek egyaránt akadnak, a vitrinekben pedig személyes
használati tárgyai hozzák emberközelbe a maga korában is népszerű mestert, aki
e honban elsőként tudott megélni saját festészetéből.
A néhai királyi palota E-épületének emeleti Metszettárában
járva, engem elsősorban a rohamosan európai metropólissá váló Pest-Buda ábrázolása
ragadott meg a 200. évforduló előtt tisztelgő kamaratárlaton. Kolozsvári,
nagyszebeni és bécsi tanulmányai, majd átmeneti bukaresti tartózkodása és
itáliai körútja után 1835-től telepedett le végleg a reformkori magyar
fővárosban. A hazai arisztokrata körökből Bajza Józseftől Széchenyi Istvánig
sokan fáradoztak azon, hogy ne szűkölködjön portrérendelésekben, de ehhez
természetesen kivételes tehetsége és kitartó szorgalma mellett megnyerő modora
is hozzájárult. Nevezetes modelljei közül ezen a jubiláris bemutatón az egyik
legrégebbi akvarell Walzel Ágost kiadó (1840) fotelben űlő figurája, amint
angolos eleganciával tartja jobbjában füstölgő szivarját, avagy Prielle Kornélia
színésznőről készült félalakja (1846) a közelgő forradalom előszelétől
ihletett, stilizáltan magyaros viseletben. A szabadságharc leverése után a sokrétű
Huber Károly zeneszerző-karmester (1850) konzolasztalkára helyezte hegedűjét,
miközben modellt állt, míg az író-politikus báró Eötvös József (1853) félprofilból
fordult a festő felé karosszékében. A Lánchíd tervezőjét – William Tierney
Clarkot – meg építésvezetőjét – Clark Ádámot – megörökítő akvarelljeit nem
datálta a mester. Arany János (1856), Vörösmarty Mihály és Tompa Mihály (1857),
Czuczor Gergely (1858), avagy Petőfi Sándor (1860) előbb fekete tussal papírra
festett, majd litográfiai eljárással sokszorosított mellképeit minden iskolás
ismerheti a tankönyvekből.
Dícséretére szól, hogy a falusi származású majd világot járt
művész a fővárosban élve, népszerűsége tetőfokán sem feledkezett meg az
egyszerű emberek szürke hétköznapjairól. Erről tanúskodik akvarelljei közül a
Gellérthegyi viskók (1837) düledező falainak és tetőinek látványa, akárcsak Az
árvízben leomlott Derra-ház (1838) drámai romhalmaza, továbbá A Lánchíd építése
(1841), előtérben a felvonulási területtel: magas földhányásokkal és
gerendarakásokkal, raktárépületekkel és barakkok sorával, a parton csoportokba
verődött napszámosok tömegével és szállító hajók árbócerdejével a háttérben. A
következő évből a még szabályozatlan Pesti Aldunasor (1841) tele
lovaskocsikkal, a földre kiterített ponyváról élelmiszereket kínáló árusokkal
és a hetivásáron nézelődő polgári családokkal. A pesti rakparton horgonyoztak a
Gabonaszállító hajók (é.n.) öblös testükkel, a távolban pedig a Citadella sziluettje
sejlett fel a hegytetőn. Akkoriban még alig beépített peremkerületnek számított
a Városmajor A művész villájával (1853), amely most is áll, sőt, emlékmúzeumként
és kiállítóteremként szolgál a hivogatóan tágas park magaslatán. Ám manapság
már nem sertepertélnek a bőszoknyás, őslakos sváb parasztasszonyok háti
puttonyaikkal és kosaraikkal Az Ördögárok hídján (1855) vagy A városmajori
fasorban (1856), falusias jellegű házsoruk felé tartván. Clark Ádám vitorlása
(é. n.) sem siklik a hullámokon szélben dagadó vásznakkal, de A városligeti tó
(1842) vizén még mindig akadnak kikapcsolódásra vágyó csónakázók.
A bejárat mellett áll a művész háromlábú festőllványa, az
egyik vitrinben jegyzetei és rajzfüzetei között henger alakú tokká tekerhető,
praktikus utazási tintatartóját láthatjuk, két üveggel. Ám a falakon a képek is
bepillantást engednek műhelytitkaiba. Egyik korai ceruza-skiccén, Csendélet
vázlatfüzettel (1834) címen vállszíjas oldaltáskáját
összecsukható tábori székéhez támasztotta, egyúttal papírra vetve a háttérben
bámészkodók körvonalait, míg a rendezőnők jó érzékkel látótávolságba helyezték két
változatát azonos témára : a Tóparti jelenet (é.n.) monokróm lavírozás vízben
oldott tussal, a szintén datálatlanVízparti tájkép pedig színes akvarell
ugyanarról a dombtetőn álldogáló, magányos házikóról…