Wagner István: Krastal szabadtéri szobortábora

A karintiai tóvidéken, Villach városától északra, Einöde felszíni kőfejtőjének tövében működik idestova négy évtizede a Kunstwerk Krastal nemzetközi szoborcentruma. Az autósok akarva-akaratlan tudomást szerezhetnek róla, mert a környék körforgalmi pontjain monumentális plasztikák és plakátok népszerűsítik a festői hegyek között megbúvó kulturális-turisztikai látványt. A natúr terméskövekből, sötétre pácolt gerendákból és fehérre meszelt falakból épült több szintes, rusztikus szobrászház galériájában állandó kiállítás mutatja be a korábban itt dolgozott alkotók munkásságát. Szabad téren pedig a régebbi, nagy méretű szobrok sorjáznak, illetve július elejétől augusztus végéig az éppen aktuális szimpózium hazai és külföldi résztvevőit láthatják munka közben az ide betérő érdeklődők.A Karintiai Nyár fesztiváljának K08 monogrammal hirdetett és Klagenfurttól az egész tartományra kiterjedő, rendkívül sokrétű rendezvénysorozata keretében, teljesen ingyenesen lehet felkeresni a délutáni órákban a kiterjedt terepet. A kísérletező kedvű fiatalok jóvoltából az azonos alapanyag – a krastali márvány – is változatosan hat, tartalmi és formai szempontból egyaránt. Kellemes meglepetés a női résztvevők viszonylag nagy száma is a férfi kollégák mellett, ráadásul cseppet sem maradnak el a frappáns ötletek vagy a markáns kidolgozás terén a konkurenciától. Katja N. Busse például egész egyszerűen konstruktivista talapzatokat illeszt egymáshoz – plasztikák nélkül -, míg Meina Schellander: Kopfergänzung (Fej-kiegészítés) elnevezésű 1998-as sorozata szekrényszerű, rozsdázatlan acélkeretbe zár áttetsző plexi rekesz-rendszert, amelynek közepébe gumihevederekkel függeszt egy természetben „talált tárgyat”, a víz sodrása által legömbölyített patakkövet. Herbert Golser fémből készült gépeket farag újra kőből, meghökkentő elidegenítési effektussal míg Helmut Machhammer: Purzeln (Bukfencező) hajlított hasábokból komponált 2003-as alakja fehéren virít, közvetlenül a zöld gyepen elhelyezve. A tavalyi termésből Michael Kos említhető elsőként, aki Wiedergutmachung (Jóvátétel) ciklusában natúr sziklatömbök felületét borítja helyenként rozsdázatlan acéldrótból és sodronyokból készült „varratokkal”, olyan dekoratív hatást keltve ezáltal, mint a tibeti kolostorok közelében a zarándokok által elhelyezett, írásjelekkel telepingált fogadalmi kövek festői halmaza. A testszínű, organikus formákat ő is közvetlenül a talajon, ámde sóder-törmeléken „tálalja”. A három méteres magasságot is eléri Neven Bilic: Biegung (Hajlat) című, teljesen elvont műve, amely tulajdonképp egy L-alakú monumentum. Kerék formájú viszont a japán Hironori Katagiri: Eclypse (Napfogyatkozás) elnevezésű, elegáns alkotása, amelynek üres belsejében mindig változó a képrámaszerűen körbezárt háttér látványa, a szemlélődő éppen aktuális nézőpontja szerint.
Az alpesi hegyvidék sajátos természeti adottságai folytán a fa és a kő immár hosszú évszázadok óta teljesen hagyományos alapanyagnak számít errefelé, a szokványos építkezésben éppúgy, mint a még mindig élő népművészetben vagy a profi szobrászatban egyaránt. A kortárs plasztika mai művelői ennek a tradíciónak a határait tágítják mindenféle lehetséges irányba, így érik el akár azt az „optikai csalódást”, hogy a súlyos és statikus tömbök is könnyedeknek vagy éppen mobilisnak tűnhetnek. Aki arra jár, annak mindenképp megér egy rövid kitérőt a fő útvonaltól a csupa kis betűvel írt „/kunstwerk/krastal”.