Wagner István: Magyar-francia fotográfiai párhuzamok

Zaránd Gyula fotoriporter 1971-ben költözött Budapestről Párizsba, azóta a két főváros között „ingázik” és ez a negyedik nagyszabású egyéni kiállítása itthon. Díszlépés felcímmel és Válogatás 45 év fényképeiből alcímmel látható február 20-áig legutóbbi bemutatkozása a Mai Manó Házban, amelyet a Folpress Nyomdaipari Kft. azonos elnevezésű,  két nyelvű albuma kísér Gera Mihály szerkesztésében, másfélszáznál is több fekete-fehér képpel, a fotóművész visszaemlékezéseivel és Sylvestre Clancier előszavával, aki a francia PEN, valamint a Nouvelle Pléiade elnöke és a Mallarmé Akadémia főtitkára.A retrospektív tárlat fő vonulata pedig mi is lehetne más, mint az egykori vagy mai párhuzamok keresése a két metropolis monumentális műemlékeinek látványa, illetve névtelen kisembereinek hétköznapi élete között. Így az óbudai sörkert iddogálóira (1962) a Limoges-i vásárcsarnok termetes vendéglőse és törpe kliense „rímel”, azonos esztendőből a kiszáradt városligeti tóra – egy parányi gyerekkel a tócsa peremén – a Pont Neuf hídja a válasz (1971) a Szajna vize fölé hajló ősfákkal, a Kálvin-téri tűzfal tövében padon űlve szundikáló fiatalember (1964) párizsi pendantja pedig a július 14-i nemzeti ünnep utcabálja (1974), a mulatságból kidőlt és padra lezöttyent idős hölggyel. A pénzben játszó (vagyis snúrozó) erzsébetvárosi gyerekek csoportja (1964) pajtása lehetne a fotósra grimaszoló és pózokba vágódó Belleville-i társaiknak (1978), a nyírségi kacsasors 1967-es „csendélete” a baromfiól ereszére akasztott, tollától frissen megkopasztott szárnyassal pedig vetekedik a Bretagne-i halpiac 1979-es groteszkségével, előtérben egy óriás garnélával, meg a háttérben matató, csipkefőkötős népviseletbe öltözött halaskofával. Az Astoria aluljáró (1969) behavazott lépcsősora tövében két járókelő sötét sziluettje vonul, míg ennek épp fordított kontrasztja az idős, hajlott hátú Nantes-i pap (1979), aki a templom napfényben fürdő kőgrádicsai előtt botorkál görbebotjára támaszkodva, fekete reverendáben és szélben libegő köpenyben. Még az időközben megsemmisült néhai fotótémáknak is megvan a maga diszkrét bája… A göcsörtös törzsű margitszigeti törpe akác (1968) a kivágása után – a kerámikusnő kérésére – Kovács Margit műtermébe került, romantikus ihletforrásnak, majd onnan szentendrei múzeumába jutott és manapság is ott látható kiállítva. Jim Morrison fehér márványból faragott mellszobra (1980) viszont a rajongók monogramjaival telefirkálva azóta nyomtalanul eltűnt a párizsi Pére Lachaise temetőből és máig sem került elő, már csak ezen a fotódokumentáción maradt hátra az utókor számára.
Zaránd Gyulának is megvolt a maga absztrakt periódusa, házfalak málladozó vakolatairól, salétromtól származó penészfoltokról, krétafirkákról és kőbe vésett karcolásokról, eróziótól mardosott sziklákról és tengeri hullámverésben fodrozódó algákról. Érdekes formai játékokat művelt konkrét tárgyakkal is, például egy erotikus alakú rózsakrumpliról, amely női hátaktra emlékeztet avagy egy balerina kecses arabeszk pózába rendeződő „cipőfűző-balettről”. Az utóbbi években két alkalommal is járt Mongóliában, ahonnan egy pogány rítust szolgáló fallikus kőbálvány (2001) lehetne ellentéte a zsámbéki templomrom (1990) árpádkori maradványainak, a Baga Pazarin sziklafalába mélyített maszk kontrasztja pedig a Rókus kápolna kőfeszületének jégcsapokból formálódott rojtja a tavaszi hóolvadás idején.