Fél évszázadon át Foire des Antiquaires de Belgique
(FAB) francia elnevezéssel és félszáznyi résztvevővel működött a belga
régiségkereskedők országos vására, amelyet a brüsszeli Palais des Beaux-Arts
szépművészeti múzeuma fogadott be időszakosan a falai közé.
Az utóbbi évek rohamos iramú változásai nyomán 2004-ben
végleg átköltözött a XII. században az egész kontinensre kiterjedő
postaszolgálatot váltott lovakkal megalapító Tour & Taxis ősi nemesi
família egykori iparterületére, amely a belváros peremén jelenleg nemcsak a
tengeri árúszállítás átrakodóhelyének számít a mellette húzódó csatornán
keresztül, hanem irodaházak mellett elegáns üzletek és vendéglők otthona,
továbbá fesztiválok és más alkalmi rendezvények látványos befogadóhelye is
egyben. A színhely cseréje nyomán nevet és profilt is váltott a mustra, amely
nemzeti belterjességből nemzetközivé szélesedett, az ódonságok mellé pedig
felvette palettájára a képzőművészetet is, amint azt újkeletű, angol elnevezése
tanusítja: Brussels Antiques & Fine Arts Faire (rövidítve BRAFA).
Mindez magával hozta azt is, hogy a korábbi félszáz belföldi
galériás helyett idén a külföldiekkel együtt már százharminc kiállító szerepelt
a kereskedelmi palota standjain. A január 23. és február 1. között immár 54.
alkalommal sorra került mustrán továbbra is a belgák maradtak túlsúlyban, de
szorosan felzárkóztak hozzájuk Európából Nagy-Britannia, az NSzK, Luxembourg,
Németalföld, Svájc, Monaco vagy Itália mellett spanyol, portugál vagy francia
műkereskedők is. A közel kéttucatnyi teljesen új vendégszereplő között először
akadt egy orosz (Moszkvából a Ravenscourt Galleries) és egy magyar (Budapestről
az Erdész & Makláry Fine Arts Gallery), továbbá
az USÁ-ból is kettő (New Yorkból Antoine Helwaser, egy kaliforniai kisvárosból
pedig Tony Anninos). Az internacionalizmus jegyében újult meg a katalógus is,
amelyik ezúttal párhuzamosan, egyszerre három nyelven – angolul, franciául és
hollandul – közölte a résztvevőket és az általuk eladásra kínált műtárgyakat
egyaránt bemutató kísérőszövegeit. A múlt században épült, jellegzetesen
nyerstégla borítású, tágas kereskedelmi palotában az új színhely eleve magával
hozta a levegősséget, amelyet még tovább fokozott a szintén vadonatúj
belsőépítészeti megoldások összessége.
Az utóbbi évek hozadéka volt az is, hogy főleg az eleve
tőkespekulációra alapozott amerikai vagy részben brit árveréseken az olyan
világcégek, mint például a Sotheby’s és a Christie’s egyre nagyobb teret adtak
a kortársaknak. Ezt egyrészt kényszerűségből tették, a régebbi műtárgyak
fokozódó kifogyása miatt, másrészt a szükségből igyekeztek erényt kovácsolni és
mesterségesen magasra srófolták az árakat. Miközben ezzek az irreálisan
túlértékelt összegek már-már az egeket ostromolták, egyes higgadt szemléletű
szakértők régóta figyelmeztettek arra, hogy előbb vagy utóbb kipukkanhat a
lufi, de józanságra intő szózatuk pusztába kiáltott szó maradt. Egészen addig,
míg az amerikai bankhitel-válság kirobbanása nyomán az ősszel már az óceánon
túli aukciókon is hirtelen majdnem felére csökkent a kortárs képzőművészet
árfolyama, miközben a felkínált tételeknek alig egyharmadát sikerült
értékesíteni. Egyhamar hamis illúziónak bizonyult az a korábbi ábránd is, hogy
az amerikai pénzinzézeti csődök sora, majd az Európára is fokozatosan átterjedő
financiális krízis nem érinti az egész világon látványosan jelen lévő orosz
oligarchák mindeddig szinte csillapíthatatlannak tűnt pénz-szórási allűrjeit
avagy az újgazdag kínaiak tömegének befektetési vágyát. A dominó-effektus
folyamán így eshetett aztán meg az is, hogy mire az európai régiségvásárok
szerves részévé váltak az utóbbi években a kortárs részlegek, mára már ezek
lettek a kénytelen-kelletlenül megújult mustrák legsebezhetőbb pontjai is
egyben.
Hogy az általánosságok mellett konkrét példákkal éljünk,
csupán a fentebb említett vadonatúj vásári résztvevők között tallózva is
eltűnődhetünk a „hogyan tovább ?” kérdésén. Mert Antoine Helwaser „két lábon
áll” ugyan – elvégre New York-i székhelyén modern amerikai piktúrát árusít -,
de párizsi kirendeltségén kizárólag hirtelen divatba jött kortárs kínaiakat
forgalmaz. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt a távolkelet felé
tekintget Tony Aninos is, hiszen ókori antikvitások mellett a buddhizmus
vallási kellékeit kínálja. A moszkvai galériás páros garantáltan sikeresnek
számító orosz és francia impresszionistákkal startolt néhány évvel ezelőtt,
majd ők is fokozatosan nyitottak a kortársak felé. Hasonló utat tett meg a két
budapesti műkereskedő is, amikor a francia földön híressé vált magyar avantgárd
két világháború közötti periódusának felkarolásától jutottak olyan kortársakig,
mint az európai hírű és rangú mesterek sorában a tavaly elhúnyt Hantai Simon
avagy a most nyolcvanöt évet megért Reigl Judit, – előbbitől a „Pliage”
sorozat, utóbbitól a „Déroulement” ciklus szerepel Brüsszelben. Harmadikként
viszont Moholy-Nagy László munkásságát vitték vásári standjukra, a húszas évek
grafikáitól a harmincas évek kísérleti fotográfiáiig.