Miközben Keszthelyen immár egy évtizede állandó jellegű emlékkiállítása van egykori lakóházában, Mikus Gyula (1905–1996) egyéni tárlatára csak most kerülhetett sor először a fővárosban. Bár hosszú élete folyamán szobrokat is készített agyagból, kőből vagy fából egyaránt, az olaj mellett pedig a vizes technikákat (akvarell, tempera) is szívesen művelte, az Operaház vörös szalonjában ezúttal csak festményeiből látható válogatás február 10-éig.
A kisebb-nagyobb képek teljes pályafutását átfogják, a harmincas évek végétől haláláig. Első jelentősebb kompozíciója a Halottasmenet 1938-ból, amely már akkor életkép-díjat nyert a Műcsarnok téli tárlatán, a hóviharban alig-alig felsejlő koporsóvivők sötét sziluettjeivel, a fehérek és szürkék monokróm árnyalataiban. Éles ellentéte ennek az 1943-as Nyár, nemcsak a szabadban napozó női aktok koszorújával, hanem a sárgák és vörösek, kékek és zöldek harsány koloritja miatt. A csoportos jelenetek sorából említhetjük még az 1946-os Tábori misét, illetve a két évvel későbbi Mosónőket, amelyek a kevésbé látványos témákat is festőivé teszik, a szürke hétköznapokat is pirosbetűs ünnepekké avatják. Kimondottan drámai viszont a hetvenes évekből a Halásztragédia többféle változata – a már-már absztrakt dekorativitástól a vörös-kék kontrasztok frappáns ellentétéig – amelyeket Eötvös Károly: Utazás a Balatonon című könyvének egyik fejezete ihletett az alsóőrsi halászok karácsonyi tömegszerencsétlenségéről, a 19. század elején. (Itt és most egy 1978-as változatot láthatunk, a különféle emberi sorsok expresszíven tömör megfogalmazásával). A Kodály Keszthelyen az 1966-os Helikoni ünnepségek tömegjelenetét rögzítette madártávlatból, amikor az ezer tagú kórus Forr a világ… című szerzeményét énekelte a rangidős mesternek, aki a következő évben távozott az élők sorából, míg a Pecázók 1969-es csoportja leginkább a Mosónőknek lehetne közeli rokona, a természeti környezet felhőtlen derűjével, az ég, a föld és a víz egymásba olvadó harmóniájával.
A főfal közepén egyetlen, datálás nélküli önarcképe legszebb férfikorában ábrázolja a festőt műtermében, képállványa előtt, baljában palettájával. Ez szinte határvonalat is húz az eddigi figurális kompozíciók valamint a további tájak és csendéletek sorozata között. Vivaldi négy évszaka jut a kiállításlátogató eszébe, amikor a Szigligeti öböl nádkúpokkal (1963) okkersárga árnyalatokban tartott őszies színskáláját szemléli, aztán a Balatongyöröki pipacsos rét (1967) nyári kánikulában virító vöröseiben gyönyörködik, miközben a Mandulás (1977) rózsaszín virágfoltjai a tavasz ébredezését idézik, a Téli erdő (1979) pedig már-már grafikai jellegű és monokróm a csupasz törzsek és ágak függőleges, fekete vonalrendszerével a piszkosszürke háttérben. A Vízbe röppenő libák (1965) hófehér falkája mintha a tó fodrozásának folytatása lenne, ám a Hullámzás (1975) már a víz erejének valóságos hatalmát mutatja, akárcsak a Balatoni jégvilág (1972), a maga monokróm kék színskálájával. Virágcsendéletei sorából festőállványra helyezték külön az egyik napraforgós csokrát, mintha csak most fejezte volna be alkotója. Talán áttételes utalás lehet ez a rendezői fogás arra, hogy Mikus Gyula egész életében szinte azon nyomban széthordták képeit a vásárlók a szélrózsa minden irányába, ezért nem könnyű létrehozni egy reprezentatív retrospektív tárlatot. A mostani budapesti válogatás is csak keszthelyi emlékmúzeumának anyagából születhetett, hogy szűkebb pátriáján túl is hírét vigye a Balatonfelvidék hűséges krónikásának.