Kétszáznál
több mesterművet válogattak össze híres európai közgyűjteményekből – Párizstól
Frankfurton és Zürichen át Torinóig, a 18. század végétől a 20. század elejéig –, a Lepold Múzeum: Edward Munch és a borzadály címmel január 18-ig
látogatható nemzetközi bemutatójára. A reprezentatív seregszemle gerincét Oslo
Munch Múzeumának 35 főműből álló kölcsönzése képezi, hazai vonatkozású
érdekessége pedig egy Munkácsy-kép és egy Zsolnay-fajansz jelenléte.
Az
előzményeket az olasz Giovanni Battista Piranesi 1750-es, monumentális
börtön-látomásaiban, a kevésbé ismert svájci Johann Heinrich Füsslinek a brit
„Gothic Movement” által befolyásolt, 1781-es éjszaka-ciklusában, valamint a
spanyol Francisco de Goya 1800-as Los Caprichos rézkarcaiban látják a tárlat
rendezői. Az osztrák Sigmund Freud pszichológus épp egy évszázaddal később
publikálta máig is sokat vitatott álomfejtését, amelynek „Unheimliche”
kulcs-szavát a kiállítás címében is idézik. A zene, képzőművészet és irodalom képviselőit
illetve a közönség széles rétegeit ekkoriban Európa-szerte élénken
foglakoztatta a különös, felfoghatatlan vagy megmagyarázhatatlan jelenségek
sora. Az élet árnyoldalai, a titokzatos misztériumok körül féktelenül szárnyaltak
a művészek fantazmagóriái. Az akkortájt divatos okkultizmus és magnetizmus
hatására az alkotásokban is az idill váratlanul átbillen a borzadály oldalára,
vagy legalábbis a befogadót iritáló kétértelműségbe fordul minduntalan. A szervezők
jó érzékkel tapintottak korunk ütőerére, mivel a mai látogatót is izgatja a tudatalatti,
az álmok és rémlátások avagy a szellemek és kísértetek vizionárius birodalma. Az
olasz, francia, belga és német
szimbolizmus kisebb-nagyobb képviselői mellett az angol James Ensor vagy az
osztrák Alfred Kubin egyedi és sokszorosított grafikáit egyformán Edgar Allan
Poe költeményei ihlették, Egon Schiele korai expresszionista periódusából a
Halott város látképe Fernand Khnoppf vagy George Minne illusztrációira
alliterál, amelyeket George Rodenbach: Brügge, a halott város című regénye
inspirált. Felicien Rops színes kőnyomatai Barbey d’Aureyville: Les
Diaboliques elnevezésű írásához készültek, amelyeken – mint „borzalom a
négyzeten” – a gólyalábú sátán boszorkány vérét szívja. A festmények, rajzok és
grafikák tömkelegében tallózva, Arnold Böcklin és Paul Gauguin vagy Odilon
Redon és Max Klinger, illetve Victor Hugo és Franz von Stuck ismert nevei
mellett szándékosan vonultatnak fel olyanokat is a méltatlan feledésből, mint Charles
Meryon és Alberto Martini vagy Francois-Nicolas Chifflart és Angelo Morbelli.
A
főszereplő mégis Edward Munch marad, már csak Oslóból küldött főműveinek
erőteljes kisugárzása miatt is, amelyeket jobbára egy-két méteres vásznakon,
avagy negyed méteres kőnyomatokon egyaránt összevethetünk. A korai Vámpír
(1893) nőalakjának vörös hajfonatai kígyókként vonaglanak a férfi nyakán,
akinek vérét szívja, egy évvel később viszont a Félelem egyformán érint főkötős
dámát és cilinderes urat a a vészjóslóan vöröslő égbolt alatt. Az 1895-ös
Sikoly emblematikus, vegyes technikájú lapját nem kell külön bemutatnunk, annál
inkább a vele egyidős és azonos technikájú, meztelen felsőtestű, érzéki
Madonnát, a kép alsó bal sarkában torz, űrlényszerű embriójával. A múlt század
fordulójáról érdekes kivétel jellegzetes kompozícióihoz képest a Vörös és fehér
két idilli nőalakja, egzotikus tájban, de már visszatérés a prototípushoz az
Önarckép a pokolban pucér férfi-figurája. Az 1910-es évek közepéről a Pubertás ágy
szélén, fázósan kuporgó, ruhátlan leánya a tinédzser-kor összes szorongását
magában sűríti, míg a húszas esztendők derekáról Az alvajáró tétován bolyongó,
magányos öregje jó ellenpontozása olyan kettősöknek, mint az Asche kibontott,
vörös hajkoronával táncoló démona a magába roskadt férfi felett avagy az ágyban
lábadozó Beteg gyermek, a kezét szorongató és kétségbe esetten párnájára borult,
idős édesanyjával.
Ami a
magyar vonatkozású párhuzamokat illeti, bár a közismert, tátott szájú Sikolyhoz
szerintem leginkább az Ásító inas illett volna Munkácsytól – amely egyidejűleg
a Magyar Nemzeti Galéria jubiláris müncheni akadémiai kiállításán volt látható –, Wuppertálból mégis az 1869-es, sokalakos Siralomházat kölcsönözték Egy
elítélt utolsó napja címmel. A 300 oldalas
katalógus indoklása szerint a két oldalas reprót annak a tragédiának illusztrálására
közölték, amikor egy népes família teljes egzisztenciája egyik napról a másikra
az ellenkezőjére fordul és a nyomorba dől, a bűnöző családfenntartó kivégzése
miatt, az egyes társadalmi rétegek képviselőinek közönye, együttérzése vagy
éppen káröröme mellett. (A magyar festőfejedelem részletes életrajzát német és
angol nyelven egyaránt mellékelték.) Még számomra is váratlan fordulatot és
egyben kellemes meglepetést jelentett egy fél méteres magasságú
Zsolnay-plasztika felbukkanása az osztrák fővárosból, a Schmutz-féle
magángyűjteményből, még akkor is, ha
témája eléggé ijesztő. Az eozin mázas porcelán szobor Kapás-Nagy Mihály tervei
szerint készült Halál urnával címen a világhírű pécsi manufaktúrában, 1900
táján. A fehér lepelbe burkolt csontváz aranyoszöld árnyalatokban irizáló vázát
tart karjában, és bár a kolorit márványosan dekoratív, az összhatás
meglehetősen drámai. Közvetett volta ellenére, mindemellett kiválóan illik ez a
külföldről kért és kapott „hazai hozzájárulás” a színvonalas nemzetközi
válogatás kontextusába.
