A Károlyi Palota emeletén a hatvanas évek akkoriban „hipermodernnek” hirdetett enteriőrje fogadja a belépőt: gépiperzsaszőnyeg oázisán kovácsoltvas állólámpa vonja fénykörébe a kárpitozott karosszéket, űlőkéjén korabeli képeslapok szétszórva, mintha meghitt olvasásra invitálnának. A Tükör folyóirat szerkesztőségében dolgozott akkoriban Langer Klára fotoriporter és tanítványa, majd későbbi munkatársa, Simon Zsuzsa.
Feladatuk a konszolidálódó Kádár-korszak művészi elitjének megörökítése volt, haláluk után pedig közös hagyatékuk a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába került vásárlás útján.
A négyezernyi negatívra rúgó portré-rengeteg közel másfélszáz személyhez köthető a szocialista „bohémvilágból”. Ebből válogattak ki most hetvenkét fekete-fehér felvételt a tárlat rendezői, amelyben értelemszerűen az írók és a költők dominálnak. Közülük mára sokan átköltöztek már az árnyékvilágba, de az egykori ábrázoltak közül Szakonyi Károly a vernisszázson is jelen volt. Néhányukat korabeli dokumentumfilm-részletek idézik fel az utókor számára mozgás közben is, amelyek vetítése folyamatos a második terem „tévénéző sarkában”. Így döbbenünk rá arra például, hogy az idős Kodály és ifjú felesége páros űlőfotója nem a Dunakorzó egyik padján örökíti meg őket – háttérben a budai panorámával –, hanem egy sétahajón készült, meglehetősen szeles és borús időben. Ezért visel baszk sapkát a zeneszerző, miközben fázósan húzza össze mellén balonkabátját, Sárika szemébe lobogó lófarok-frizurája pedig szinte az egész arcát eltakarja, ami ugyan első pillantásra esztétikai „műhibának” tűnik, de hosszasabb szemlélés után annál életszerűbb.
Kellemes meglepetések a későbbiekben is akadnak. Keresztury Dezső otthonában a kalitkából kiengedett madárka előbb gazdija házi köntösének sálgallérjára röppen és elidőzik ott, akár egy art-déco bross, majd az író fenyegetőleg felemelt jobb mutatóújjának hegyén köt ki végleg. Annál merevebb Kassák Lajos, katonás rendbe rakott könyvsorai előtt. Kigombolt nyakú fehér inget visel sötét öltönyéhez és szinte szabályos „vigyázzállásban” pózol. Hozzá legfeljebb csak Barcsay Jenő hasonlítható, azonosképpen fegyelmezett tartással. Bezzeg Csók István közmondásos művészi rendetlenségtől övezve trónol mosolyogva műtermének kellős közepén, egy hatalmas fotelben, amelynek mélyén szinte kisgyermeknek tűnik, előrehaladott kora ellenére. Langer Klárát Szőnyi Istvánhoz több évtizedes barátság fűzte. Már a harmincas évek derekán az ő szabadiskolájában tanult festeni is a fényképezés mellett, így aztán érthető, hogy a hatvanas években, a zebegényi műteremben a „családi kör” zavartalanul befogadta a fotóriperternőt. Miközben a mester a pódiumon modellt űlő feleségét pingálja, serdülő korú Zsuzsa leánya az előtérben egy szoborállvány előtt „spárgázik” a maga örömére, talán azért, hogy a felnőttek között unalmát elűzze avagy épp a vendégnek mutatta be „magánszámát”. Czóbel Béla a szentendrei Duna-parton az útszéli korlátra támaszkodik festő állványa előtt és harsányan nevet a fényképésznőre – meg a mai tárlatnézőre –, hogy ilyen pofonegyszerű trükkel spórolta meg az összecsukható szék cipelését. Id. Szabó István szobrászművész is szabadtéren végzi az utolsó símításokat kettős kőalakján, a realisztikusan kifaragott gyermek mintha az öreg mester ölébe kérezkedne kitárt karjaival a tűző napsütésben. Hincz Gyulát ellenben egyik üvegablakának szűrt mintafoltjai vonják sejtelmes fénybe, szinte misztikus atmoszférát varázsolva köréje, mintha varázsló volna, végül Kondor Béla kissámlin kuporogva mered maga elé műterme sarkában, mintha már érezné legbelül a közelítő véget…
A kiállított képek vadonatúj másolatok az eredeti negatívok, kontakt lapok és munkakópiák alapján. Az annak idején folyóiratokban és könyvekben megjelent eredeti fotókkal szemben így megvan az a többlet bennük, hogy a teljes filmkockákról készültek, utólagos laborálási beavatkozás, komponálás vagy képkivágás nélkül. Ami a hiányuk, épp az a többletük! Bár a fotóriporter „utolsó símításai” ezúttal elmaradtak, cserében több maradt meg az írók, költők és egyéb művészek „privát szférájából” az utókor számára. Az érdekes tárlat április 30-áig látható a Petőfi Irodalmi Múzeum termeiben.
