Wagner István: Művészfotók Michelangelo márványairól

A reneszánsz évben Ybl Miklós neoreneszánsz palotája is adekvát kiállítási színhellyé vált Budapest szívében, a Bródy Sándor u. 8. alatt. Amint az köztudott, a korai eklektikus épületben 1865-től 1902-ig a Magyar Országgyűlés Képviselőháza űlésezett ideiglenesen, amíg át nem költözött a frissen elkészült Duna-parti Parlamentbe, majd 1942-től egy szerződés nyomán itáliai tulajdonba került és azóta az Olasz Kultúrintézet székhelyeként szolgál.Aurelio Amendola kortárs talján fotográfus visszatérő vendégnek számít itt az utóbbi években. Előbb magáról a reprezentatív műemléképületről készített külső és belső felvételeket egy jubiláris kiadvány számára, aztán 2004-ben Michelangelo Dávid-szobrát a szó szoros és átvitt értelmében is körbejáró, fekete-fehér művészfotóit láthatta a közönség a földszinti előcsarnokban, egyéni tárlatán. Most ugyanitt A szobrász Michelangelo címmel tekinthető meg ötvennyolc felvétele március 20.-ig a reneszánsz mester általa legfontosabbnak tartott plasztikáiról. Ezek a mindeddig publikálatlan fotók a kiállítással párhuzamosan az olasz Motta Kiadó albumában jelentek meg, a firenzei Polo Museale főfelügyelője szerkesztésében. A vándortárlat a szentpétervári Ermitázsból érkezett a magyar fővárosba, nem véletlenül, hiszen elsősorban azokat az európai metropolisokat keresi fel, amelyeknek világhírű múzeumaiban őrzött Michelangelo-műveit is megörökítette a reprodukálásra szakosodott fotós, „Észak Velencéjétől” Firenzéig, továbbá Londontól Párizson át Brüsszelig.
Korábbi itáliai barangolásaimon magam is lencsevégre kaptam a bolognai San Domenico szarkofágjának kedvesen mezítlábas gyertyatartó angyalkáját és máig sajnálom, hogy mindezt elmulasztottam a római Santa Maria sopra Minerva templomában, a Megváltó Krisztus főoltár előtt álldogáló, életnagyságú szobra esetében, amely Michelangelo egyik legszebb hátaktja, talán még a firenzei Galleria dell’Accademia Dávidját is felülmúlja… Ugyanott őrzik azt a szakállas rabszolgát is, amelynek a fotós csak a torzóját örökítette meg, akárcsak a Palazzo Vecchióból a győzelem géniuszának esetében. A szintén Arno-parti Museo Nazionale del Bargellóból Apolló és Bacchus nőiesen puha testének símára csiszolt felületeit hangsúlyozza elsősorban, akárcsak a New York-i francia nagykövetség Íjászának kamaszos báját. Ezekkel szemben már a fotó címadásában is felhívja a néző figyelmét arra, hogy a Medici-kápolnából elsősorban az Alkony fogazott márványvésővel faragott, bozontos férfiarca érdekelte, Lorenzónak főleg a sisakosan dekoratív profilja, Giuliano pedig szinte „leskelődve” pillant ki ránk az oszlopredők mögül. A Museo dell’Opera del Duomo úgynevezett Bandini-Pietájának esetében Krisztus balkarján főleg azokra a sérülésekre, repedésekre és ragasztásokra koncentrál, amelyek az ábrázolt figurát még esendőbbé teszik, egyben a szobrot és a szobrászt egyaránt emberközelbe hozzák. Őszintén bavallom, ezekre a részletekre eddig magam sem figyeltem fel vagy legalábbis nem ragadtak meg ilyen tartósan emlékezetemben, mint ezután a kiállításlátogatás után. Hasonló a helyzet a Rondanini-Pietával, amelyből Aurelio Amendolát egyrészt a felületes pillantásra csupán Mária főkötőjének tűnő, részben átfaragott, de aztán félbehagyott harmadik arc érdekelte, – mint valamiféle pogány rituálé utókorra öröklődött groteszk maszkja -, másrészt a menet közben feleslegessé vált, ám véglegesen el nem tüntett, csonkán levágott jobb kart helyezte előtérbe, nagyon modernül és drámaian, szinte kortársunkká avatva a reneszánsz mestert.
Természetesen nem maradnak el az olyan, pozitív értelemben vett „slágerek” sem, mint a római Szent Péter bazilika megkerülhetetlen Pietája – amelyből főleg Jézus lírai lágysággal formált torzóját pertraktálja több aspektusból -, II. Gyula pápa síremlékének Mózeséből pedig a dúsan göndörödő szakáll előterében a feszülő izomzatú és duzzadóan véreres, ezáltal tettrekész kezek foglalkoztatták premier-plánban. Ám ezekkel az agyon reprodukált remekművekkel – szemmel láthatóan – a fotoművész is nehezebben tud valami újat kezdeni, jobbára megmarad a másoknál is jól bevált kliséknél a komponálásban.