A budapesti Home Galéria általában egy-egy központi téma
körül rendezi értékesítéssel kísért tárlatait. Ezúttal augusztus végéig
kizárólag fotográfiákból válogatott össze másfélszáznyi arcképet Kertész Csaba
galériás, amelyek magyar mesterekről készültek, az immár klasszikussá vált
modernektől a kortársakig.
Mivel maguk a szóbanforgó fényképészek is markáns profillal
bíró egyéniségek – akik közül jónéhányan külföldön, mások pedig itthon maradva
szereztek máig tartó európai hírnevet és rangot
– ezért az ábrázolt személyiségek mellett érdemes az őket megörökítő
fotográfusok jellegzetes stílusának is külön figyelmet szentelni. Pap Gyula, a
sokoldalú (festő és grafikus valamint fémműves és fotós) Bauhaus-tag kollégáját, az építész Molnár Farkast fehér
tervezői köpenyben ábrázolta. Ennek épp az ellentéte játékosan dekoratív
alaphangulatával Pécsi József könyöklő önarcképe kaktusszal, illetve az őt feje
búbjától derékig beborító rácsos árnyékfoltokkal. A zenészekről készített
fotoportréi miatt is számon tartott Kálmán Katát hátsó félprofilban állította
be Borsos Imre, mélyen dekoltált estélyi ruhában. Vattay Elemér svéd mintás
fülessapkában és kötött garbóban örökítette meg Bálint Endrét, egzotikus
atmoszférát árasztva. Miközben Landau Erzsi keménygalléros-nyakkendős és
szemüveges szigorral készít úgyszólván hivatalos „igazolványképet” Hevesy Iván
műkritikusról, addig Palasovszky Ödön, a „mozgásművészet” kiváló képviselője féloldalasan ül és lazán
támaszkodik felvételén, mint aki bármikor felpattanhatna. Ráadásul oroszos
szabású inget visel, a huszas évek szovjet avantgárdjáért rajongó magyar
értelmiségiek divatja szerint, akárcsak Kassák Lajos, immár Lengyel Lajosnak a
harmincas évekből való puritán portréján. De Lengyel is tudott oldottabb lenni – akár az aszkétikus életű és művészetű Barcsay Jenő esetében is –, lásd
már-már a mozgás miatti elmosódottság határát súroló, hevesen gesztikuláló
jobbját a kép előterében. Rónai Dénes egyformán cigarettázás közben kapta
lencsevégre Jándi Dávid nagybányai festőt, akárcsak Pátzay Pál fővárosi
szobrászt, de pipát szorongat baljában Martsa Alajos ülőképein Czóbel Béla
szentendrei műtermében éppúgy, mint Csorba Géza műfordító és művészettörténész,
öltönyös eleganciával. Tóth István pillanatfelvételei különös életteljességükkel
tűnnek ki. Korniss Dezsőt fura fintorral és már-már groteszknek tűnő
kézmozdulatokkal kapta el, Bortnyik Sándor házikabátban és jobbjában szipkás
cigarettát tartva pillant hirtelen félre, mintha csak eltűnődne beszélgetés
közben. Kedveli a terjedelmesebb enteriőrök megörökítését is: Barcsay szűkebb
pátriája, az erdélyi Mezőség paraszti szőtteseinek és szőnyegeinek geometrikus
mustrái közepette tervezi konstruktivista kompozícióit, míg Anna Margit ölében
összefont karral szemlél hosszasan egy fából faragott és festett vásári
figurát, amelyet sámlira helyezett. Gink
Károly szintén „hasonló cipőben jár”: a fotoművész és modellje közötti meghitt
kapcsolatot és kölcsönös bizalmat misem illusztrálhatja jobban, mint az a
puszta tény, hogy Koszta József elszenderedett a karosszékban és előrebukott
fejjel maradt róla egy nagyon emberi egészalakos kompozíció az utókorra, Egry
József azonban annál élénkebben diskurált a fotográfussal, kecskelábú asztala
mellett űlve műtermében. Az aktív „munkalégkört” csak tovább fokozza, hogy
mögötte félkész festmény vár befejezésre a padlón, a falnak támasztva. Végül –
a teljesség igénye nélkül tallózva az önként vállalt és meglehetősen kötött
témakör ellenére is rendkívül változatos kínálatban – a közelmúltban elhunyt
Schéner Mihályt láthatjuk viszont Lugó műtermi fényképén, amint közismert
kalapjában űldögél egyik festménye és egy huszár-bábja között. Ez számomra
egyrészt szüntelen „ingázását” szimbolizálja a képtől a plasztikáig, másrészt
mintha már ösztönösen érezné a közelítő véget és indulásra készen állna a
végső, nagy utazásra…
